Mala Strana hajnalban mozgolódásra ébredt. Idegszálai megfeszültek, de azonnal le is nyugodtak. "Meg kell szoknom, hogy nem vagyok egyedül" gondolta és ismét elaludt. Két óra múlva, mikor végigjárta a lakást, meglepődött, mert egyedül volt, Csenge eltűnt. Fél hetet mutatott az óra. Egy pillanatra megijedt, hogy talán az előző napi buta elszólása miatt a lány örökre elment, azonban a konyhában egy cetli várta, miszerint a lány elment, de az unokaöcs nemsokára megérkezik. Strana megkönnyebbülten mosolyodott el a lány aktivitásán, és a konyhában reggeli készítésébe kezdett az unokaöccse számára.
Pelyhedző szakállú, kócos, barna hajú suhanc csengetett. Mala Strana kinyitotta a bejárati ajtót és nem hitt a szemének. A srác fél kézzel az ajtófélfát támasztotta, nem szólt, hagyta, hogy a férfi felismerje, megismerje. Kockás, rövid ujjú inget viselt, keki színű térdnadrágot, baseballsapkát. Szeme sötétebb lett, férfiasabb, de Mala Strana nem tudta eldönteni honnan a változás, sminket nem látott a lányon. A srác megunta a némajátékot, nehéz léptekkel belépett a férfi mellett a lakásba, a konyháig jutott, majd leült az egyik székre, előrehajolt, térdeire könyökölt. Megvárta a házigazdát, aki becsukva a bejárati ajtót, követte őt.
– Hánykor kezdődik a meló? – kérdezte a srác.
– Hova lett a hajad?– kérdezett vissza a férfi.
– Itt van – mutatott a srác a feje tetejére, a kócos, barna hajára. Mala Strana látta, de alig hitte, hogy mindez igaz. Viszont, mivel ő kérte, hogy fiú legyen, és azt meg is kapta, nem akadékoskodott tovább.
– Reggelizz, aztán mehetsz – mondta. Nézte, ahogy a srác végignéz rajta, enyhén gúnyosra húzza a száját, de nem szól, a konyhaasztal felé fordult. Zöldséget evett, figyelmen kívül hagyva a férfi által odakészített szendvicseket. Mala Strana végre ráismert Csengére.
– Isteni vagy! – közölte végül a véleményét.
– Reménykedek benne, hogy földi, de ezt hagyjuk. Hová kell mennem?
– Oda, ahol tegnap voltunk, megkeresed a munkavezetőt, elmondod, hogy az unokaöcsém vagy és beállsz dolgozni. Busszal menj a központig, ott szállj át egy másikra, a földúton gyalog tudsz bemenni. – Pénzt vett elő, elé tette. – Vegyél belőle ételt ebédre, rendeset, és szórakozz istenien, de ne szakadj meg, szükséged lesz még a petefészkeidre! – ajánlotta nevetve, majd a telefonért nyúlt. Csenge hallotta, hogy telefonon megtárgyalja a munkavezetővel, hogy Peter nevű öcsikéje be fog futni még ma, a nap folyamán. Ezt célzásnak vette, magához vette a pénzt és otthagyta a lakást.
------------
Este nyolckor ért haza. Mala Strana a számítógépe előtt ült a nappali sarkában, aggódva nézett az ajtó előtt álló srácra. A lány még mindig tökéletes fiú volt, csak sokkal sápadtabb, mint reggel.
– Tudok betont keverni – közölte fáradt fiúhangon, aztán eltűnt a szobája mélyén. Hosszú fürdőzés után lánymacskaként tért vissza. – Egy kicsikét meghaltam ma! – közölte és lerogyott a nappaliban. Mala Strana melléült, meghallgatta panaszait.
– Tiszta hólyag a kezem – kezdte a lány, mutatta is. – Holnap nem tudok megmozdulni az izomláztól, már persze, ha nem szakadt el az összes.
– Mondtam, hogy ne szakítsd meg magad!
– A munkavezető egy hóhér, és ráadásul aljas is! Szétkürtölte, hogy az unokaöcséd vagyok, a többiek meg egész nap cikiztek.
– És teszik tovább is, ha engeded! Gyere, egyél valamit, aztán irány az ágy.
– Nem ehetek, nincs mivel megemészteni – sóhajtott Csenge. – A gyomromnak is izomláza van, már persze ha van még gyomrom, és nem rókáztam ki a beleimet.
– Megmérgeztek? – érdeklődött együtt érzően Strana.
– Pálinkával, erőssel, talán borókával? Tudtad, hogy valahonnan Európából jött a társaság? Az első felest rád ittuk, a másikat a házadra, a harmadikat magunkra, de az már azonnal visszajött és hozta magával az első kettőt is.
– Leitattak? – nevetett a férfi.
– Nem sikerült nekik, fel sem szívódott – sóhajtott a lány. – Aztán persze „kutya harapást szőrivel" alapon, kezdődött újra az egész és én újra hányással fejeztem be. Délutánra végre magamhoz tértem, erre este újrakezdték. A buszt alig bírtam elviselni, nem is tudom, hogy kerültem haza. De most megyek aludni! – mondta és felállt. Az ágyáig botorkált, belezuhant. Mala Strana paradicsomlevet vitt neki, de hasztalan, Csenge úgy aludt, mint egy kisbaba.
-------------------------
Peter biztos volt benne, hogyha az első napot kibírja, a többi simán megy. Tévedett. A következő napon óvatosabban itta a pálinkát, így már nem hányt, a keze azonban tovább égett, lyukasodott, izmai szakadoztak, szempillája kiakadt az állandó remegéstől a hangos ütések, szavak hallatán. De bírta, nem panaszkodott, sőt két nap múlva már arra is képes volt, hogy szétnézzen maga körül. A munkások végre nem cikizték, elfogadták, értelmes szót is váltottak vele. Arra használta visszatérő éledezését, hogy figyelte a férfiak társalgását. A kőművesek folyamatosan politizáltak, reggelente kitárgyalták a napi eseményeket, tudtak a világban történő eseményekről, jókat veszekedtek a különböző vélemények mentén. Később áttértek Európára is, és mivel többen odavalósiak voltak, ezáltal értesültebbek, kioktatták a többieket. Szóba került a fegyverviselés, a hírekben hallott gyermekgyilkosságok, és persze a föld alá káromkodták azokat a tizenhat éves srácokat, akik ámokfutást követtek el. A végeredmény minden téma felvetése után szitokparádé volt, amiben próbáltál egymást felülmúlni. Márpedig tudták, első osztályúan adták elő a káromkodást, szitkozódást, a trágár szavakat Ha az egyik elkezdte a másik rákontrázott, egész verseny alakult ki. Volt, aki versben is tudott szitkozódni, a másiknak gazdagabb volt a szókincse. Peter csak pislogott, aztán összerezzent, amikor a munkavezető rájuk ordított, hogy ne pofázzanak, folyjon a munka. A kőművesek azonban nem is törődtek vele, Hajcsárnak nevezték a halott–kék szemű fazont. Volt saját főnökük, a Mester.
Az idősödő, kopaszodó nagydarab ember csak néha szólalt meg, de akkor mindenki rá figyelt. Őt nem zavarta a napi politizálás, ha ment a munka. Úgy dolgozott, mint a sebész a műtőben. Csak annyit mondott: Maltert! és ugrott az illetékes. Keze alá dolgoztak, összeszokott csapatot irányított. Peter jól látta, hogy a Mester érti és szereti is a munkáját. Gyors volt és precíz, nem hagyta, hogy munkásai hanyag, trehány munkát végezzenek. Ő adta ki az ebédidőt, kegyetlenül rászólt a munkására, ha ellógott, lustálkodott, netán sokat húzott volna a pálinkából. Petert is azonnal tanította, az első naptól kezdve irányította, és nem engedte meg, hogy többet pihenjen, mint a többiek. Nem adott neki nehéz feladatot, de a fiatal gyerek meg is elégedett a cement és a homok lapátolásával vagy a vödrök cipelésével.
Ebéd után a társaság általában témát váltott és persze a politika után a másik lényeges dologra, a nőkre terelődött a szó. A társaság egyetlen nőtlen tagja büszkén mesélt legutóbbi nőjéről, a többiek meg nevettek rajta. Peter is vigyorgott, hiszen a férfi, aki „Don Juan”-nak kiáltotta ki magát, egy ötven év körüli, pocakos, kopaszodó emberke volt és bár erejéről mindenkit meggyőzött, mikor három teli vödröt cipelt egyszerre, mégsem hitték el neki, hogy a nők bomlanának utána. Persze az előadása felpezsdítette az életet, a többiek rákontráztak, kibeszélték az asszonyt, a házisárkányt, a nőt. Egymás között voltak, nem titkolóztak, sőt képtelen szövegekkel kábították egymást. A Mester egy idő után megunta, „ugorjunk egy témát” utasítással elhallgattatta a társaságot. De a kintiek, akik a betont keverték az udvaron, kitárgyalták, hogy bizony a Mesternek egy szava sem lehet, testes, de rendes asszonnyal áldotta meg őt az ég, mi több, az asszony most várja a hetedik gyereket.
Peter a következő vödör becipelése után megnézte magának a hatgyermekes boldog családapát. Mackókülseje és kopaszsága ellenére is irigyelte a gyerekeit. Eszébe jutott az az idő, amikor gyermekkorában egy családról álmodott, egy normális anyáról, aki otthonná teszi a hideg lakást, egy apáról, aki vacsorára ér haza a munkából, együtt ül asztalhoz a gyerekekkel, beszélget velük, meghallgatja őket, mesét mond, ágyba fekteti gyermekeit, végül jó éjt puszival altatja el őket. Sokszor megjelent ez a kép azt követően, hogy örökbe fogadta az eszement házaspár. Akkor még nem tudta, hogy új szülei, akiket azonnal anyunak–apunak kellett szólítania, nem normális emberek, akkor még remélte, hogy valóban anyát és apát kapott. Később elfakult az álom, próbált túlélni, és letett arról, hogy valaha, valaki normálisan viselkedik vele. A társaság már hangos szóval szidta a meteorológusokat a meleg miatt, az ózonréteg pusztulásáról tárgyaltak és hajtogatták a magukét, miszerint egyesek szerint Isten büntetése, mások szerint az emberiség maga alatt vágja a fát, amikor Peternek eszébe jutott egy korábbi éjszaka, amikor Mala Strana az ágyába fektette őt Maci öléből és esti puszit kapott a homlokára. "Apára találtam vagy őrültre?" gondolkozott el, ám a mellette álló munkás a lába előtti vödörbe dobta a kalapácsát. A zajra megrezzent, felpislogott a férfira.
– Ébresztő, még nem ment le a nap! – szólt rá a kalapácsvető, és Peter kezébe nyomta a lapátot.
Mala Strana minden nap vacsorával várt rá. Csenge a zuhany alatt egyre jobban magához tért, esténként már képes volt vacsorázni. A férfi értékelte ezt, hiszen különféle húsételekkel várta, eldugta vagy kidobta az összes zöldséget, így Csenge nem válogathatott. Viszont mesélt, már amiről azt gondolta, hogy nem pletyka. Beszámolt a boldog családapáról és a körülöttük folyó ózonpusztulásról, amiről eddig sejtelme sem volt. Mala Strana hallgatta, majd ágyba zavarta. Csengét az első héten nem kellett nagyon altatni.
-------------------
Mala Strana kezdett aggódni érte, de mire eljutott addig, hogy felhagyjon a lány kiképzésével Csenge megerősödött. Bár a teljes hétvégét átaludta, a következő héten már életképesebbé vált, hazaérkezés után beszélgetni is tudott. Ám a hét közepén még arra sem volt ereje, hogy átváltozzon Csengévé, lerogyott a férfi mellé a nappaliban és félájultan beszámolt a napról:
– Egész nap áramszünet volt. Kézzel kevertük a habarcsot, a Mester úgy hajtott minket, mintha az élete függne attól, hogy ma befejezi-e a vakolást vagy csak holnap. Kiakadt a derekam, nem tudok többé mozdulni. Meghalok! – nyögte.
– Egy csepp vizet sem látok, nincs esélyed – nyugtatta a férfi, miközben kezelésbe vette fáradt hátizmait, hasra fordította a földön fekvő lányt és igyekezett masszírozással segíteni, enyhíteni a fájdalmat. Csenge egy ideig nyöszörgött, aztán szótlanul tűrt. Strana elfáradt, felállt, de Csenge nem tiltakozott; mélyen aludt a szőnyegen.
---------
Peter lassan beleszokott a munkába, a harmadik héten boldogan jelentette, hogy fél kézzel elbírja a malterrel teli vödröt. Egyre jobban figyelt a társalgásra, több alkalommal úgy érezte magát, mintha iskolában, történelemóra közepén lenne. a közel-keleti politika mellett, felvetették a jövőt, s ha már itt tartottak, közbeszólaltatták Nostradamus jóslatait is. Peter csodálkozott, hogy a személyeken és történések helyszínén veszekedtek, találgattak, a jóslat valódiságán nem. Készpénznek vették a jó pár éves versezetet, kérdésére meg is indokolták válaszukat, példákkal illusztrálták az igazságot. Veszekedtek egy-egy évszámon, de a lényegnél kitartottak: minden megvalósul. Csodálkozott azon is, hogy kőműves társai milyen mélységekig ismerik a politika résztvevőit. A téma, talán ekkor először, kitartott estig, még a buszmegállóban is vitatkoztak, miközben Peter az utolsó féldecit próbálta magában tartani.
Mala Strana otthon meglepetéssel várta, csuprot tett elé.
– Idd meg! – szólította fel a már frissen zuhanyzott, ébredező-éledező lányt. Csenge belekortyolt a pohár tartalmába, majd nyelt egy nagyot, hogy az a valami le is csússzon.
– Mi ez? – kérdezte a teljes siker után.
– Bocitej! – közölte Mala Strana. – Igazi, nem bolti. Ettől visszanyered az erődet, erős leszel és életképes. Azt hittem örülsz neki.
– Örülök, csak még nem tudom kimutatni – bólogatott meggyőzően a lány, és a csuporba nézett. – Azt mondod, tehenet fejtél a kedvemért?
– Úgy nézek én ki? Egy asszony fejte, én meg megvettem a piacon.
– Vetted? – kérdezte kérkedve a lány. Remélte faggatásaival elodázhatja a következő adag bocitej elfogyasztását.
– Mit gondoltál, lopom?
– Hát, valahogy neked is élned kell – vélte.
– Na és ha loptam volna, nem lenne jó? – kérdezte felháborodottan Mala Strana.
– Annál finomabb! – mosolygott Csenge és egy húzásra bevágta a pohár tartalmát. – Csak ne utálnám a tejet – tette hozzá, de a férfi nem akarta meghallani, a hűtőhöz lépett, újra teletöltötte a poharát.
– Visszaadja az erődet! – biztatta.
– Szerintem magától is visszajön – próbálkozott Csenge, de lehetetlen volt. Mala Strana elvárta, hogy betejeljen, hát engedelmeskedett. Aztán erejéhez mérten felpattant és a mosogatóba ejtette a poharát, tudta, többet nem bírna inni.
– Szükséged lesz az erődre, holnap estére programunk van – szólt utána a férfi.
– Hegyet mászunk? – kérdezte fáradtan Csenge lerogyva a nappali szék–fotel–kitudjamilyébe. Hintázott a vékony szárú csövön, miközben a férfit figyelte, aki egy dobozt tett az ölébe. Mala Strana nem szólt, Csenge bontogatni kezdett. Halványpiros kisestélyi ruha került elő a papírok közül és egy színházi tájékoztatófüzet. Csenge magához tért a szép anyag láttán, felpattant, maga elé tette a ruhát és a tükör elé szaladt.
– Sose voltam még színházba! – lelkesedett, majd nevetve a férfire nézett. – Mi az Higgins professzor, megfelelek az első vizsgán? – kérdezte, és mivel a férfi nem értette, szavalni kezdett: – „Lenn délen, meseszép éjen, édes édent remélsz!"
– Nagyon szépen artikulálsz! – bólintott a férfi nevetve. Csenge maga elé kapta újra a ruhát, táncra kérte, körbe forogta a szobát és énekelte az egyetlen sort, amire emlékezett a filmből. A férfi egy ideig csodálta, aztán csak ennyit mondott: – Te nem tudsz táncolni!
– Azt vedd észre, hogy énekelni tudok – szidta Csenge. Mala Strana zenét tett fel, Partnere elfogadta a kihívást, a felé forduló kézre tette sajátját, táncolni kezdtek. A CD lassú keringőt szolgáltatott, a ruha a földre került, a pár körültáncolta. Csenge repült a férfi karjaiban, és bár fogalma sem volt hogyan lépjen, az erős kéz vezette. A következő keringőt is végigtáncolták, aztán mindet, amíg csak a lemezjátszó bírta. A szerkezetet azonban félteni nem kellett, önműködően cserélt lemezt, rock and rollra váltott, a férfi forgatta a lányt, majd lassú blues következett, Csenge rádöbbent, hogy valójában még arra a zenére sem tud táncolni. Végül kifogyott a zenéből a lejátszó, Strana ágyba forgatta partnerét.
– Csodálatos vagy – ismerte el a férfi és homlokon csókolta választottját. Csenge nem lett béka, viszont álomtündérré változott; mire a férfi bezárta a szoba ajtaját, mosolyogva elaludt. Strana a kisszobába vitte a földre ejtett ruhát, hozzá az általa vásárolt kellékeket, amit a lány fel sem bontott. Egy apró papírt helyezett a csomagra:
– Szeretném, ha ma este delnővé változnál! – kérte a pár sor a csomagokon pihenve, arra várva, hogy Csenge elolvassa.
A pincén keresztül, a titkos ajtón át hagyta el a lakást. Jó ideig kóborolt a város utcáin, várta, hogy sötétedjen, delikvense elaludjon. Mikor elért a kiszemelt házig mint egy árnyék csúszott keresztül az alacsony kerítésen. Ismerte a járást, járt már itt. Egyszer, mint vendég, többször, mint nem az.
A tulaj olyan riasztóval szerelte fel a lakását, amilyet még a világ nem látott, sajtószenzáció lett belőle. Mala Strana nem bírta kikerülni a kihívást, az új szerkezet vonzotta, hívta, várta. Bár nem volt akkor megbízatása, elment, megismerkedett a csodával, a védelmi rendszerrel. Nem volt akkora kunszt, mint ahogy a lapok reklámozták, bár jól összerakott szerkezetnek bizonyult, Strana percekig izzadt a jutalmáért. Végül győzött, beléphetett a szentélybe anélkül, hogy a riasztó a helyszínen vagy a rendőrőrsön megszólalt volna. Végigjárta a házat, megnézte a kliens alvó alakját, aztán elhagyta a lakást. Majd újra és újra visszajött, hogy próbára tegye magát, tudását anélkül, hogy bárki is sejtette volna, mit tesz. Most viszont pont erre a házra kapott megbízatást, bár csak egy apró ikonért kellett bejönnie. A csodavédő rendszert már ismerősen üdvözölte, Strana megtárgyalta vele, hogy pihenjen kicsikét, majd újra birtokba vette a házat. Tudta hol a kép, emlékezett rá, mint mindenre, amit már egyszer látott. Magához vette, visszaadta a riasztó szabadságát és elvitte a megbeszélt helyre a kis tárgyat.
