A forró éjszakában hűvös szellő csapott közéjük, felkapva a lány fehér kardigánjának szélét. Csenge is felfrissült, szinte magához tért, a férfi elé lépett.
– Tudnék még sokáig álmodozni a csillagokról, de lassan vége az éjszakának.
– Szükségem van rá, hogy megtudjam hány éves – közölte a férfi, lenézve az alacsony, vékony lányra. Csenge nagyot sóhajtott, pár pillanatig gondolkozott, aztán úgy döntött, válaszol.
– Tizennyolc.
– Nem igaz, ez az, amit hallani akarok.
– Naná – bólintott a lány és elmosolyodott. – Nem mindegy?
– Fiatalabbnak néz ki – jegyezte meg Mala Strana, de elindult a folyó partján. Csenge követte, remélve, hogy a férfi lezárta a témát. Tévedett, folytatta. – A szülei merre járnak?
– Melyik csoportra gondol? – kérdezett vissza a lány, majd elnevette magát. – Istenem, ha maga rendőr, gyorsan csukjon le, ha nem, hagyja abba a kérdezősködést – ajánlotta.
– Hány csoport van? – kérdezett vissza a férfi, nem törődve a lány rendőrt emlegető mondatával.
– Amelyik nevelt, az meghalt, amelyik elhagyott, az nem tudom, mit csinál, de remélem, hogy szintén meghalt – mesélte, éppúgy álmodon, mint amikor a csillagok életéről beszélt.
– Tehát árva vagy.
– Te meg rendőr? – kérdezett vissza a lány egy lépésnyire lemaradva. Mala Strana sejtette, hogyha folytatja a kérdezősködést, elszalad, hát megnyugtatta:
– Nem vagyok rendőr.
– Ezt bárki mondhatja! – vágta rá a lány, de hitt neki, viszont nem követte. A folyóhoz lépett, egész addig, amíg a kibetonozott rész engedte. Nézte az oldalág széltől felborzolt csapongását, majd figyelte, ahogy lenyugszik, beleolvad a nagy árba.
– Szereted a vizet – bölcselkedett Mala Strana.
– Csodálatos!
– Tudsz úszni?
– Nem, és egyszer, amikor eljön az ideje, itt fogok meghalni. Vízbe akarok fulladni, azt akarom, hogy körülöleljen, beterítsen, átjárjon!
– Jézusom! – mordult a férfi és megfogta a lány kezét, nehogy az most vágyódjon a vízbe.
– Még nincs itt az ideje! – közölte nevetve Csenge és megindult előre. Nem bánta, hogy a férfi fogja a kezét, mint ahogy a hirtelen tegeződést sem, sőt Strana sejtette, hogy az sem zavarná, ha itt, a folyó partján kérné a szolgáltatásait. Vérbeli idiótának tűnt a férfi számára, ahogy bámulta a vizet, miközben arra figyelt, hogy hozzá is egyre közelebb kerüljön. Érezte, hogy Csenge szeretne már túl lenni az üzleten, a kötelességén, érezte, hogy a lányt nem a kéj csábítja, bár nem tudta megfejteni, hogy miért ajánlkozott annyira munkára. Elvégre ő teljes megtévesztésben volt, az első percekben még abban sem volt biztos, hogy nőnemű lény ül előtte. Ha nem akarja, nem mond árat, nem fogadja el a pénzt, sőt még a kávét sem. A lány szeme furcsán lángolt, amikor felnézve rá, megkérdezte.
– Laksz valahol?
– Nem is messze – bólintott a férfi, és nem húzta tovább az időt,sejtve, úgysem tud több információt kihúzni a lányból, amíg nem dolgozhat. Csakhogy nem dolgozhatott. Strana a közelben lévő lakásába vezette, első emeleti bérházi otthonába, annak is a hátsó kisszobájába, melyet vendégek számára tartott fent.
– Aludj itt – mutatott az ágyra és egy adag ágyneműt szervírozott a szekrényből.
– Mit csináljak? – kérdezett vissza Csenge láthatóan zavarba esve. Ez volt az első alkalom az est folyamán, hogy igazán nem tudott kiigazodni a férfin, aki megismételte önmagát, majd magára hagyta. Még hallotta az utána küldött véleményt, majd a lány lépéseit.
– Figyelj, ha meggondoltad magad, mondd és elmegyek.
– Azt akarom, hogy itt aludj, reggel pedig majd beszélgetünk – nyugtatta meg a férfi és megpróbálta kitessékelni vendégét a szobájából. De ő az ágyára ülve rábámult.
– Beszélgetünk holnap, de még előttünk az éjszaka – hajtogatta a magáét. Strana szembe vele állt meg, a falnak dőlve bámulta. Most, a villany fényénél láthatta, hogy legfeljebb tizenhat éves, de felnőttesen szép, formás lánnyal van dolga. Valóban nem utcalánynak tűnt rendezett, jó ízlésű kinézete megtévesztő volt, éppúgy, mint vastag, erős lába.
– Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – kérdezte tőle.
– Nagy vagyok! – válaszolt a lány és kigombolta kardigánját. Folytatta volna a vetkőzést, ha a férfi meg nem állítja a tekintetével, és nem folytatja a kérdezősködést.
– Csak voltak ambícióid gyermekkorodban!
– Topmodell szerettem volna lenni, de kövér vagyok hozzá – válaszolt a lány, láthatóan belenyugodva, hogy a férfi felteszi a kérdéseit, bármit is csinál.
– Kövér vagy? – kérdezett vissza Mala Strana és elnevette magát. – Egy csontvázhoz képest biztosan, de egy szitakötő szégyenkezne karcsúságod láttán.
– 160 centivel nem lehetek modell, sem ezekkel a lábakkal – emelte fel egyik lábát, megmutatva, milyen robusztus.
– Egyetértek – bólintott a férfi. – Bár úgy gondolom, a nőknek is van több lehetőségük szakmát választani, nem csak manökenek vagy utcalányok lehetnek.
– Lehet, én eddig jutottam! – sóhajtott Csenge. – Van még kérdésed?
– Százezer, de holnapig elbírok velük. Talán ideje lenne aludni – ajánlotta ismét a férfi és felsegítette a lányt az ágyáról. A lány azonban máshogy gondolta, a férfihoz ért, keze tudta, hogy merre kell simítania ahhoz, hogy kiszemeltje ne tudjon ellenállni. Áldozatának azonban más terve volt, biztosan tudta, hogy aznap este nem fog vele szeretkezni, sőt azt is sejtette, hogy mire szeretné használni. Azonban ezt még nem kötötte az orrára, engedte, hogy Csenge játsszon vele, miközben átkísérte a kisszobába.
– Itt maradsz és alszol – közölte határozottan, leültetve az ágyra a lányt. Amikor rácsukta az ajtót, Csenge még mindig ült az ágyon és bámult utána.
Később hallotta, hogy vendége birtokba veszi a fürdőszobát, majd halkan megnyikordult az ágy, ahogy bebújt a takaró alá. "Nem is vagyok olyan öreg" gondolta némiképp megnyugodva, bár bárhogy próbálta, nem tudta elfelejteni, hogy mennyire becsapta a kávézóban a nő látványa, hány hibát ejtett az elmúlt akciók során, milyen mértékben fárasztja már az unalmas, egyforma munka. "Valóban utódra van szükségem" döntött nemrég, ám most elmosolyodott, hiszen épp ma találta meg azt, akit oly sokáig keresett. Remélte, hogy már alszik is, nem sejtvén mire akarja rávenni a férfi.
Majdnem elaludt, amikor az idegei megpendülve jelezték, hogy valami történik a lakásban. Egy pillanat múlva már a hangok irányából fel is mérte, hogy a vendége szobájából jönnek a különös hangok. Aztán csend, majd ismét.
– Nem alszik! – állapította meg mérgesen. Felkelt az ágyából, miközben félig nyitott szemmel nyugtázta, hogy negyed négyet mutat a kvarclámpa piros kijelzője.
– Mit csinálsz? – kérdezte benyitva a kisszobába. Csenge az ágyon ült, kezében a kispárnája, szeme a falat pásztázta. Csak ennyit szólt:
– Szúnyog!
– Mi van? – kérdezett vissza idegesen a férfi, de a lány a kezét a szájára téve jelezte, hogy maradjon csendben. Együtt hallgatóztak, Strana szerint már-már nevetségesen. A lány egyszer csak felpattant, és a falhoz vágta a kispárnáját.
– Megölted! – nyugtázta és kifele indult.
– Elszökött a csúfsága – mondott ellent határozottan a lány és újra hallgatózni kezdett.
– Hidd el, leütötted – nyugtatta a férfi.
– Láttam, hogy elszökött. Most is zümmög, nem hallod? – kérdezte és megmutatta a repülő szörnyeteget. Mala Strana nézte a párnáját fegyverként használó fiatal női testet, a vélhetőleg tőle kölcsönzött vékony pólóba, ami rajta sosem állt ennyire jól. Elöntötte a vágy iránta, érezte, hogy felébred, teste forrósodik, esze egyre inkább elhagyja. Elfordult, úgy tett, mintha maga is a gyilkos repkedő állatot keresné.
– Lehet, hogy szeppukut hajtott végre, megijedve a kispárnádtól – vélte, azonban vendége nem vette a lapot, figyelt, majd komolyan megszólalt.
– Idioszinkráziám van – vallotta be. Nem sokat segített, a férfi szavát sem értette, így tovább magyarázott: – Irtózok a bogaraktól, szálló, mászó állatoktól.
– Sas szóba jöhet?
– Ez egy szúnyog, és rám vadászik – rótta meg komolyan a kispárnát kezében tartó lány, miközben tehetetlenül csapkodott vele, remélve talán, hogy így felriasztja leendő gyilkosát. – Tele van a szobád pókhálóval – közölte csak úgy mellékesen.
– Nincs takarítónőm – védekezett a háziúr.
– Ez látszik – bólintott Csenge és utálkozva leseperte magáról a nem létező pókhálókat. De iszonya valódi volt, remegett, karja libabőrös lett. Visszaült az ágyra, hallgatózott, majd úgy látszott, feladta, másra kezdett vadászni, jobb híján, a férfira, aki fizetett is a szolgáltatásaiért.
– Meggondoltad magad? Fizettél, itt vagyok, teljesítem a rám eső részét az üzletnek.
– Aludnék, ha hagynál – vallotta be a férfi és lekapcsolva a villanyfényt a saját szobájába menekült. Már nem volt annyira álmos, sőt, egyéb más problémáival kellett megküzdenie.
Csenge a sötét szobában maradt, hallgatózott. Sem a szúnyogot, sem Stranát nem hallotta közeledni. Eldőlt a nagy ágyban, becsukta a szemét, de persze nem történt semmi, mint olyankor sosem, ha nem volt hullafáradt. Ha az volt, egy pillanat alatt el tudott aludni, ha nem, forgolódott sokáig. És most még külön a fennmaradását segítő gondolatok is zaklatták. "Homoszexuális vagy őrült?" gondolkozott. Kérdés sem volt, nem normális, hiszen a másik szobában alszik, miközben felszedte, kétszáz dolcsit fizetett az éjszakáért, végignézte vele a csillagokat és kikérdezte a nyavalyáiról. Csenge tudta, hogy nem a kora a baj, a fickónak más gondja van. De mi? Ez a kérdés nem igazán hagyta nyugodni, újra felült, gondolkozni kezdett."Mit tehetne?" kérdezte, jobb híján, magától. De kérdezte társnőjétől is, maga elé képzelve Lisa alakját. A festett hajú, szőke csaj, a vérbeli prosti, borvörösre kirúzsozott ajkakkal, zöldes-fekete sminkje mögül rávigyorgott.
– Mit cidrizel babám, menj át hozzá, teperd le, elvégre ezért lógsz ott! – adta a tanácsot a fejében megjelenő társnő. Igen, Lisa ezt tenné, de hát a férfi kifejezetten azt mondta, hogy aludni akar.
Fekete szemüvegkeretes, szigorú arc villant Csenge gondolatai közé.
– Megmondtam kislányom, hogy van más lehetőség is! – szólt rá a nővér a múltból, az árvaházból. Valójában utálta a vaskalapos, merev gondolkozású szentfazekat, ugyanakkor tisztelte is amiatt, hogy kitartott mellette, nem adta át másik „anyának”, sőt végig remélte, hogy embert farag abból a kis nyeszledékből, ami Csenge volt annak idején. Ezerszer elmondta, hogy van más út is, mint az utca: tanulhat, dolgozhat, amit akar.
– Állj takarítónőnek, az is tisztességesebb, mint az utcán állni – tanácsolta egykor a szigorú, összeszorított ajkú apáca, csak azt nem mondta, hogyan. Pedig Csenge nagyon akart dolgozni, akár még takarítónőként is. Igaz hogy megszökött az árvaházból, de utána azonnal munkát keresett. Kisminkelte magát, felvette a legkomolyabb felnőtt ruháját és így végigjárta az ügynökségeket, a munkalehetőségeket, amiket csak szóba jöhettek. Az állásinterjúk azonban már a kérdések elején elakadtak és ezzel megakasztották őt is terveiben.
– Neve? – szólt az egyszerűnek tűnő kérdés.
– Csenge Csenge! – válaszolt mindig a lány és tudta, hogy jön a következő kérdés:
– Milyen név ez? – A válaszban persze benne foglaltatott, hogy árva, és mint ilyen, már ki is lett zárva minden munka elől. Hisz egy árva, akinek tisztességes neve sincs, nem lehet még WC pucoló takarítónő sem, hát még más. Csenge fantáziadúsan más nevet mondott be egy idő után, sőt, címet is kitalált magának, mert a „híd alatt a csövesekkel” nem hangzott biztatóan. A felvételiztető azonban mindig kitolt vele:
– Biztosítási száma? Nincs biztosítása? – csodálkoztak rá, aztán ájultságukból felocsúdva elzavarták. Így Csenge hiába próbált, nem tudott szót fogadni egykori apácájának, maradt az utcán, ahol általában sem a nevét, sem a címét, a biztosítási kártyáját meg soha nem is kérdezték. De most itt volt ez a kimondhatatlan nevű alak, kérdezgeti, csillagokat bámul vele, aztán aludni küldi.
– Menj be hozzá, teperd le cicus! – szólalt meg ismét Lisa a fejében. A lány szót fogadott, felállt, elment a férfi szobájának ajtajáig. De odabentről semmilyen hang nem szűrődőt ki, csak a halk szuszogás jelezte, kiszemeltje elaludt.
– Alszik – közölte magával és egyben Rica tülekedő szavaival is. Visszakuporodott az ágyára, maga mellé húzta Micimackó kötetét. "Képzeljétek, ha álmodom, mindig alszom" jutottak eszébe Füles szavai. "Szeretnék én is álmodni" gondolta Csenge, de kihullt a könyvből a pénz, ez újra felébresztette. "Reggel ledolgozom, ha kell, megerőszakolom" döntött, már-már megnyugodott. Aztán megint előtört a félsz. "És ha valamire vár? Mondjuk a barátaira, akikkel együtt akar engem megerőszakolni?" kérdezte magától. "Hát persze, ezért akarja, hogy aludjak. Így reggel friss leszek, készen állok nekik" bólogatott magában, elfogadva az ijesztő gondolatot. Aztán megrázta a fejét, hátha eltűnik mégis a gondolat. Leszórta a pénzt maga mellé az ágyról a földre, hogy ne lássa, aztán felszedte és a komódra tette.
– Reggel felkelek és eltűnök – döntött végül, hangosan is kimondva, megerősítve a szavakat, majd a kispárnához bújt. "Remélem, ha alszom, én is álmodok" súgta Fülesnek és végre lecsukva a szemét érezte, hogy most el is fog tudni aludni.
Mala Strana az óra kijelzőjére pillantott:
– Fél öt. Fenébe, de sokáig gondolkozott!
