Mala Strana halk lépésekre ébredt. Csenge járkált, öltözködött volna, ha meg nem állítja a férfi hangja.

– Feküdj vissza, aludj még! – kiáltott rá, és ő maga is visszafordult az álomba. De a lány nem hagyta, belopódzott a szobájába, az ajtóban állt meg.

– Elmegyek – mondta halkan, mintha nem szeretne felébreszteni valakit. Pedig az egyetlen, akivel ezt megtehette volna, már felébredt és álmosan nézett rá.

– Hajnali nyolc óra van, miért nem bírsz aludni? –  Felnézett rá, de neki még túl világos volt, ráadásul túl korán.

– Vársz valakit? – kérdezte Csenge. Mala Strana meglepődött, felemelkedett az ágyában, végignézett magán, a pólóban, mezitláb álló lányon, a szobán. Aztán visszaesett a párnájára.

– Úgy nézek ki? – kérdezte a mélyből. – Hagyj még aludni! – kérte, de érezte magán vendége tekintetét, így az álmot küldte el, bár meglehetősen vonzotta.

– Mintha félnél – közölte, miközben végignézett az előtte álló szépségen. Veszettül fiatal volt a lányka és ez nagyon mélyen érintette a hiúságát. – Félsz tőlem? – kérdezte újra, hiszen nem kapott választ, a lány csak némán állt, nézte őt.

– Elmegyek, a pénzedet itt hagyom – szólt végül határozottan, bár ő maga sem értette, mi hajtja ennyire. Vágyakozott vissza az ágyba, az álomba, de egyáltalán nem ehhez a férfihez, végkép nem a szexre. A nappali fény őt szépítette, de a másikat nem, sőt. Öregebbnek, gyötörtebbnek nézett ki, mint az este, és már azt a biztonságot sem nyújtotta, amit Csenge érzett még az éjjel mellette. Ráadásul mindennél jobban utált nappal dolgozni, bár úgy látszott a férfi sem vágyik észveszejtően rá. A ruháiért indult, mikor megállította a hangja.

– Figyelj kislány! Mennyit fizessek azért, hogy velem együtt reggelizz?

– Elég, ha biztosítasz arról, hogy normális vagy, nem vársz eszement himpelléreket, hogy megkéseljenek és megerőszakoljanak – kérte a lány felbátorodva.

– Esküszöm – válaszolt Mala Strana a hálószobája mélyéről.

– Akkor felöltözöm – fordult Csenge vissza a számára kijelölt szoba felé és eltűnt a fürdőszobában.

– Nem alszik tovább – sóhajtott a férfi fáradtan, még egy pillanatra belefúrta fejét a párnájába, majd ő is a fürdőszobájába ment. Mire előkerült, Csenge a konyhában asztalt terített, otthonosan mozgott az idegen házban. Makulátlanul tiszta ruhája úgy állt rajta, mintha kivasalta volna.

– Szép vagy – közölte, mert jobb jelző nem jutott eszébe.

– De nem kellek neked! – vádolta a lány enyhén mérgesen. – Azt hiszem, visszaadom a praxisomat.

– Kiváltottad? – élcelődött vele a házigazda, miközben kivette a kezéből a nagy kést, hogy a kenyeret ő szelje fel. – Ne add vissza, szuper vagy – biztatta.

– Csak? – kérdezte Csenge.

– Csak másra kellesz nekem, nem holmi kettyintésre.

– Nem az lett volna! – jegyezte meg a lány magabiztosan, de nem sértődött meg, nézte, ahogy a férfi kávét főz, magának önt, neki nem.

– Nem kapok?

– Soha többé! – jelentette ki a férfi. – Három órát aludtál, friss vagy, mint a harmat. Gondolom a koffein felgyülemlett benned és most kamatozik.

– Sosem voltam jó alvó.

– Akkor szokj le a kávéról, a kokainról és a Coca Coláról.

– Csak a két szélsővel élek, mert szeretem őket, és nem mert szükségem van rájuk.

– Tévedsz – veszekedett a férfi, miközben szendvicset készített magának. – Mindegyik egyforma élénkítőszer, egyikről a másikra könnyen rákaphatsz.

– Furcsa, hogy ilyet mondasz ebben a hamburgeres, Coca–Colás világban – vélte Csenge, élvezettel vitázva a nagyvilágról, ropogtatva fogai között a friss paprika húsát.

– Arra akartál célozni, hogy öreg vagyok? – fenyegette meg Mala Strana a kezében lévő szendviccsel.

– Eszembe sem jutott – védekezett nevetve a lány, ám felállt és a házigazda háta mögött öntött egy adag kávét magának, majd visszaült. Tüntetőleg megitta, majd egyszerű kérdést szegezett a férfi elé.

– Rendőr vagy, esetleg bűnöző?

– Érdekes a felfogásod – vallotta be Mala Strana. – A nő lehet topmodell vagy prosti, a férfi zsaru vagy bűnöző. Egyébként már mondtam, nem vagyok rendőr.

– Tehát bűnöző!

– Köztes állapot?

– Ilyen lakással? – mutatott körbe Csenge. Az ultramodern lakás valóban kikövetelt magának némi figyelmet. A legutolsó, legkisebb bútorig minden fémből és huzalból készített modern csoda volt. Az ülőalkalmatosságoknak, melyekről Csenge nem tudta megállapítani, hogy szék, fotel esetleg más, nem volt lábuk, csak valami erősen mozgó száruk, így nem is merte kipróbálni őket. De a többi bútordarab sem volt antikvitást képviselő szépség, pókhálószerű fémszárakon lógtak a lámpák, a bútorok oldalait tükör borította, de véletlenül sem normális képet mutattak, a tévé pedig úgy nézett ki, mintha nem az lenne, csak imitálná a képernyőt lapos idomával. A lakás színei is feltűnőek voltak, a vörös és a fekete uralkodó színe rányomta bélyegét mindenre, miközben a fémszínek a bútorokat képviselték. Az egyik falon érthetetlen pózban lefestett hölgy díszelgett, valamiféle szürrealista művészetet képviselve. A konyha felszerelése minden elképzelését felülmúlta, még sosem látott ennyi márkás, egymáshoz illő csodagépet. A tűzhely, nevével ellentétben nem tüzet produkált, a mosogatógép szerényen beépült a konyhaszekrény sorába. Csenge eddigi életében az árvaház, a nevelőszülők és Rica albérlete jelentette a lakás funkciót, így ami ma reggel a szeme elé tárult, elkápráztatta.

– Nem tetszik? – kérdezte a házigazda szétnézve a birodalmán. – Viszont beláthatod, bűnöző sem lehetek ilyen lakással.

– Esetleg valami úri rossz fiú?

– Rossz fiú? Nem hiszek a fülemnek, rossz embernek tartasz úri módra?

– Tévedek?

– Nem, de ma ezt már úgy mondják: vállalkozó – világosította fel Mala Strana, miközben újabb szendvicset készített és azt a lány tányérjára tette. – Egyél már valami laktatót is, éhen halsz a zöldségektől. És most beszéljünk rólad! Mindent tudni akarok onnantól, hogy megláttad a holdvilágot.

– Gondolod, éjjel születtem? – kérdezett vissza Csenge, és nem volt hajlandó többet mondani. Félretolta a kenyeret, komótosan felszeletelt két paradicsomot, közévágott néhány karika paprikát, aztán az egészet megette késsel–villával. Mala Strana nézte, csodálkozott a lány előkelőségén, az étkezésén és azon, hogy azt a sok zöldséget meg bírta enni. Csodálata csak akkor lett teljesebb, mikor kijelentette, hogy jól lakott. Ismét próbálkozott, megpakolt egy szelet kenyeret kolbásszal, sajttal, ráöntött egy adag majonézt és a lány felé nyújtotta:

– Talán ettől, különben itt halsz éhen és az úri rosszfiúdból vacak kis gyilkos lesz – javasolta, majd visszakanyarodott az eredeti témához. – Nos, visszatérve a beszámolódhoz, amit magadról nem mondtál el, az azért érdekel, mert apró kis vállalkozásomhoz társat keresek – közölte a lánnyal, miközben a kezébe nyomta az általa celebrált szendvicset. Csenge jó ideig bámulta a leendő ennivalóját; Strana remélte, hogy nem azon gondolkozik, túl élné-e, ha megenné, inkább azon, amit mondott neki. Csenge döntött, beleharapott a kenyérszeletbe, szépen, illedelmesen, csukott szájjal megette a falatot, csak azután válaszolt.

– Rám gondoltál? Miért? Mit kell csinálni, mivel foglalkozol? – kérdezte, szünet nélkül feltéve kérdéseit, aztán újra enni kezdett, remélve, hogy kitart a férfi válasza, amíg megeszi az egész kenyeret.

– Akárhogy is tagadom, öregszem – vallotta be Mala Strana inkább magának, mint Csengének, hisz a lány evett, bólogatott is az őszinte szavaira. – Segítségre, utódra van szükségem, és bár eddig egy apró kis fiúcskára gondoltam itt az utcában, azt hiszem, te jobb, mi több, tökéletes leszel. Megtanítalak nagyon sok dologra, te tanulsz és szót fogadsz. Aztán dolgozunk együtt egy kicsikét, majd átadom neked az üzletet. Mindezért cserébe megígéred, hogy meglátogatsz majd néhányszor a costanacui–i öregek otthonában.

Csenge evett, rágott, hallgatott. Végzett a kenyérrel, megnyugodott, hogy túlélte a hús és majonéz romlott összességét, majd a férfire nézett.

– Hallom, amit mondasz, csak nem értelek – közölte. – Néhány információt, a legfontosabbakat mintha kihagytad volna. Arra vágysz, hogy átvegyem az üzletet, de melyiket? Miért én, most látsz először? Gyilkos palántát nevelnél belőlem, esetleg rosszabbat?

– Horrorisztikus a fantáziád – közölte vele Mala Strana és felállt az asztaltól. Bekapcsolta a rádiót, meghallgatta az éppen esedékes órás híreket, megnyugodott, hogy a hájas kihívta a zsarukat, aztán visszafordult a lányhoz.

– Valóban csak most ismertük meg egymást, de a tegnapi alakításod arra enged következtetni, téged kerestelek. Egyelőre fogadd el azt, hogy egyáltalán nem kurvának kellesz. Egyébként is úgy látom, nem vagy prostinak való, annál sokkal ügyesebbnek és okosabbnak tűnsz. Szeretnélek jobban megismerni, ezért azt javaslom, menjünk piknikezni.

– Tessék? – nézett fel rá a lány a hűtőben talált paradicsomlét magához véve. – Piknikezni? A folyó partjára ebben a melegben?

– Augusztusi szép időnk van, menjünk ki a városból. Útközbe beugrunk hozzád, felveszel valami használhatóbb ruhát.

– Mire akarod használni a ruhámat? – kérdezte Csenge paradicsomlétől véres ajkakkal.

– Hegymászásra. Nem túl messze van egy jó kis turistaút, patakkal, fákkal, hűvös ösvénnyel. Sétálunk, beszélgetünk, ismerkedünk – javasolta a férfi és mivel a lány nem tiltakozott, eltűnt a szobája mélyén. Mire szabadidőruhában visszatért, Csenge rendet rakott a konyhában és megemésztette a férfi mondatait. Voltaképp nem hangzott rosszul az egész, ha a férfi nem arra gondol, amire ő. De Csengének valóban horrorisztikus volt a fantáziája, hiszen ilyen volt az előélete is – így tudta mire nem vállalkozik. Ezt azonnal tisztázta is a férfival.

– Mivel nem árulod el, mire tanítanál, én mondom, mire nem taníthatsz: nem fogok strihelni neked!

– Erre nem is kértelek. Mondhatni inkább lebeszéllek róla. Szükségem van a szép beszédedre, a jó ízlésedre, az eszedre és a színészi képességedre – sorolta a férfi, mint egy megrendelést.

– Higgins professzornak lépsz elő, én meg legyek My Fair Lady? – gúnyolódott a lány.

– Legyen így! – bólintott Mala Strana elmosolyodva azon, hogy máris bebizonyosodott, a lány okosabb, mint egy átlag prosti. – Gyere, induljunk. Ha már ilyen korán felébresztettél, használjuk ki a napot! – javasolta és kifelé indult a lakásából.

– De bármikor leléphetek! – alkudozott tovább Csenge a távolodó férfival.

– Ma kiderítjük alkalmasak vagyunk-e egymáshoz – szólt vissza Mala Strana.

– És ha nem?

– Este ágyba viszlek!

– És ha igen? – lepődött meg a lány az előbbi válaszon, de azért meg nem akadt, hiszen Strana is csak egy férfi, miként Higgins is az volt.

– Ha olyan szuper vagy, mint amilyennek most látlak, akkor társammá nyilvánítalak, és sose bújunk együtt ágyba. Velem tartasz? – kérdezte ismét, és mivel a lány nem tett fel több kérdést, magához vett két hátizsákot, a konyhában ácsorgó lány mellett elhaladva vizet, a hűtőből előre becsomagolt szendvicset dobott mindkettőbe. a nagyobbikba egy kisebb plédet is begyűrt a hálószobájában, majd visszafordult a vendégéhez. – Nyugi, csak kirándulunk, nem esik bántódásod! – ígérte és kinyitotta a bejárati ajtót jelezve, ő készen van, indulhatnak.

Csenge követte és nem szólt, csak amikor megadta a címét. Kommentár nélkül hallgatta meg, hogy milyen ruhában akarja a férfi újra látni, aztán pár perc múlva úgy is érkezett vissza. Hagyta, hogy a férfi vigye, amerre akarja, közben gondolkozott, és mivel horrorisztikus képzelgései nem hagyták, minden furcsát–csúnyát kitalált. Végül, már miután a várost elhagyták, megszólalt:

– Ugye nem vagy homoszexuális?

Mala Strana elmosolyodott; sejtette, hogy a lányt még mindig a képzelgései gyötrik. Hogy megnyugtassa, elárult a múltjából egy mondatot.

– Volt feleségem.

– Meghalt? Mi történt vele? – kérdezte ijedten Csenge, mellyel ismét kivívta társa vigyorát, de egyben mérgét is, amiért ilyen kíváncsi.

– Elvált tőlem.

– Miért? – faggatta a lány, majd mivel a másik nem válaszolt találgatni kezdett: – Gyakran verted? Erőszakoskodtál vele? A barátaid bántották?

– Hagyd abba! – dörrent rá a férfi. Csenge kuka lett, de enyhén megremegő kuka. – Megcsalt, elhagyott! – válaszolt végül Mala Strana.

– De jó – sóhajtott Csenge felengedve ijedtségéből, úgy gondolta, ilyet nem hazudik egy férfi. Lehet, hogy valójában egy rendes Higgins professzorral áll szemben?

– Kösz az együttérzést – jegyezte meg a férfi sötét pillantással, majd megállította a kocsiját egy útszéli parkolóban. Nem zárta be az autót, a kisebb hátizsákot nyújtotta a lánynak, a nagyobbat magához vette és megindult az út menti hegygerincen felfelé. Csenge körülnézett, de nem látta az utat mutató turistajeleket. Valami oknál fogva társa mégis tudta, hogy merre jár, határozottan haladt, hátra se nézve, hogy követi e őt. Csenge úgy döntött megy, rosszabb nem lehet, mint itt, az autó mellett, az aszfalton megsülni. Az erdőbe érve tiszta, hűvös levegő csapta meg, a férfi is lelassított. Csengére nézett, aki kipirulva bár, de szó nélkül követte.

– Nem árt formába hozni téged, ideje, hogy megerősödj! Mától abbahagyod a zöldségevést és rendes kaját eszel.

– Ettem én régen – lihegte a lány, próbált lépést tartani a férfival, az emelkedő hegygerinccel meg a levegővétellel. A lejtőn viszont felgyorsult, lábai nem engedelmeskedtek gondolatainak, nem tudott lassítani, szinte gurult a fák között megbúvó kicsi patakhoz.

– Talán ha halkabban és lassabban próbálnád? – kérte társa elkapva a lány hátán a hátizsák fülét. Csenge csüngött a kezében, mint az akasztott nyúl, aztán, amikor kiszabadult, tovább dübörgött. A patak előtt magához ölelt egy fát, épphogy nem loccsant, viszont el sem merte engedni választottját.

– Ha az éjszakát akarod bepótolni a fával, megjósolom, nem lesz élvezetes – közölte vele Mala Strana és oldalazva lépve, határozottan ment el mellette, elkerülte a patak nedves köveit. Egy kisebb tisztásra érve ledobta a hátán lévő zsákot, majd kérdőn nézett a lányra.

– Segítenél? – érdeklődött Csenge a fához ragadva. Alatta az apró, de annál sebesebb és elég mélynek tűnő kis patak folyt, érezte, ha elbúcsúzik a fájától, tovább robog és beleesik a vízbe. Kiránduló társa azonban nem segített rajta, várta, hogy megoldja önállóan a feladatot. Nem értette, a férfi hogyan tudott a lejtőn olyan lassan haladni, hogy elkerülte a patakot, talán életében nem mászott még hegyet. Tehetetlenül lógott, azonban mivel nem kapott továbbra sem segítséget, úgy döntött, nem marad tovább. Kiszemelte a legmegfelelőbb követ, amire ráléphetett anélkül, hogy vízbe érne a lába. Szemezett egy ideig vele, aztán határozott és elengedte a fát. Lába elérte a követ, rálépett majd tovább csúszott, és egyenesen a patakba esett volna, ha a férfi el nem kapja ismét a hátizsákjánál fogva. Csenge sikkantott és megremegett, nem kívánta a vizet.

– Nyújtsd ide a kezed – szólt határozottan rá a férfi, s miután a lány engedelmeskedett, kisegítette a partra.

– Majdnem beleestem – mondott köszönetet szemrehányóan.

– Eláztattad volna az ebédünket – csóválta a férfi a fejét és a lány hátizsákját egy magas ágra akasztotta. Hellyel kínálta, majd maga is leült a pléd sarkára, hallgatta a csendet, a lány egyre nyugodtabb levegővételét, a visszatérő madarak felbátorodott csicsergését.

– Ha legközelebb erre járunk, olyan csendben kell jönnöd, hogy ők se halljanak meg – mutatott fel a madarakra.

– Gyakran akarsz ilyen szörnyű helyre hozni? Én városi gyerek vagyok, itt meg víz van, hegy és bogarak. Még sosem jártam erre, sőt, hegyet sem nagyon láttam!

– Egyre jobban fogod bírni és egyre ügyesebb leszel, meglátod! – ígérte a férfi. – Csak normálisan kell enned. Kitől tanultad a nyúlkosztot?

– Azt hallottam Cindy Crawford is ezt eszi, reméltem nekem is lesznek egyszer olyan formás lábaim, mint neki.

– Paradicsomtól? – kérdezett vissza a férfi. – Az a baj veled, hogy szépen beszélsz, csak hülyeségeket. Meghalok a kíváncsiságtól, ha nem mondod meg, hogy kitől tanultad ezt az eleganciát!

– Velem született! – válaszolta a lány nem kis szerénységgel. A férfi hosszan elnyúló pillantására részletezni kezdte elméletét: – Véleményem szerint kétfajta ember létezik – magyarázta. – Az egyik az állattól származik, midőn azt Darwin okosan kitalálta. Cseperedett, tanult, de az állati ösztönök megmaradtak. Például az állandó vágy a kéjre, vagy a pénzre, a hatalomra, esetleg szeretetre. Az ilyen emberállat nem tud adni, csak szerezni, gyűjteni, akarni. Próbálkozik jó, nagyvonalú esetleg együttérző lenni, néha sikerül, de csak a pénz, a vagyon útján. Persze ez sem rossz, ha vissza tudja fogni magát. Az én nevelőszüleim tipikus példái voltak ennek a fajnak: mostohaanyám leszbikus szörnyszülött, a hatalom és a kéj kergetésében szenvedett, mostohaapám thriller iskolát végzett, bomló elméjű kan volt – mondta és álmodozni kezdett a rosszról, a múltról. Mala Strana hallgatta amit mond, kiegészítette a gondolataival azt, amit a lány nem mondott ki.

– A másik embertípus nem az állattól származik, hanem valami felsőbb rendű lénytől, legyen az Isten, Buddha, a földönkívüliek, bármi – csicseregte Csenge, túllépve a rosszon, a múlton, az emlékekein. – Intelligens lényt hozott létre a Földön, hasonlót a már meglévőhöz, az állatihoz. A különbség csak ott tűnik ki, ahol nagyon eltér, mint például az ember veleszületett adottsága, intelligenciája, szépsége, vágyai. Az ilyen ember örül, ha adhat, pénzt, boldogságot, szeretetet.

– Te ilyen vagy, ezért lettél prosti, adni akarsz kéjt – összegezte a férfi némi gúnnyal a hangjában.

– Hülyeség! – vágta rá Csenge. – Én azért lettem prosti, mert ezt tudom csinálni. Valamelyik természetes ősöm lehetett az okosabb, de engem anyám két évesen eldobott, kitett az utcára egy szeretetház elé és azt mondta, csengessek be. Eltűnt, nem jutván eszébe, hogy két évesen nem érem fel a csengőt, mi több, nem is tudnék mit mondani. Ezért csak ültem a lépcsőn, állítólag kitartóan, akkor sem akartam beljebb menni, amikor az apácák végre beengedtek volna.

– Így lettél árva – bólintott Mala Strana. A lányt hallgatva felötlött benne, hogy észveszejtően idióta szegény, bár logikusan idióta, és ez mégiscsak megnyugtató.

– Látom, nem értesz egyet az elméletemmel – szólalt meg Csenge kis idő után.

– Gondolkozom, engem vajon hová sorolnál.

– Ehhez nincs jogom, döntsd el te – vont vállat a lány, de úgy vizsgálta a férfit, mintha ki akarná szedni belőle az igazat.

– Hajlok rá, hogy állati sarjadék vagyok, bár talán keverék, ki tudja! Elméletedet publikáltad már, vagy csak szűk körben terjeszted?

– Nem az én kitalációm, nyisd ki a Bibliát, olvass bele. Aztán nyiss ki egy biológiakönyvet, majd egy földönkívüliekről szóló újságot, esetleg egy jobb minőségű science fiction-t. Gondold át az összes elméletet, tedd össze, és te is erre a végeredményre jutsz.

– Mit szóltak mindehhez az apácák?

– Két évesen nem elméleteztem, bőgtem és nyafogtam felváltva. Viszont később megtanított a többi árva, hogy nincs baj, csak túl kell élni a gyermekkort. Ezért sikerült túlélnem eddig mindent, még az apácákat is, pedig rengeteg gondjuk volt velem. Egyszer azt mondták, ha gyermeket eretneknek lehetne nyilvánítani, én azonnal oklevélben lennék kitiltva a világból.

– Mit tettél? – vigyorgott Mala Strana.

– Á, valójában semmit, csak kétségbe vontam a soviniszta elképzeléseket a Bibliában. Mert minden este abból olvastak, és minden délelőtt és délután is és imádkoztunk az Istenhez, Krisztushoz, de sehol egy nő, sehol egy papnő. Ki látott már ilyet?

– Ezt a problémádat két évesen adtad elő?

– Nem, már komoly nő voltam, több, mint hat éves. Sőt, amikor visszakerültem, ott folytattam, ahol előtte abbahagytam. Egyszerűen csak nem szerettem, hogy agyon dicsérték a férfiakat, az Isten nagy munkáját, miközben nekem, a kislánynak kellett mosnom, főznöm, hímeznem, ruhát vasalnom. A korombeli srácok odakinn fociztak, mégis csak a férfiakat dicsőíti az egész Biblia.

– Nem olvastam – szabadkozott azonnal Mala Strana.

– Pedig javaslom, hogy nézz bele. Az evangélisták, a levelek, mind csak férfiaktól való. Te elhiszed, hogy a kezdet kezdetén, vagy később, bármikor nem volt egy nő sem, akinek értelmes gondolatai voltak? Ráadásul azzal traktáltak, hogy vasárnap nem szabad semmit sem csinálni, mert az Úr is vasárnap pihent. Na jó, de akkor miért keltünk két órával hamarabb, hogy megfőzzünk, kitakarítsunk az úr vasárnapján? – kérdezte Csenge, de közben megnyugodott, nem hagyta, hogy az emlékek elvegyék a kedvét. – Tudod nem bírtam az egészet, olyanoknak néztem az apácákat, mint a barmokat, akik önként besétálnak a mészárszékbe és még helyeslik is, hogy őket levágásra ítélik.

– Na, azért az apácákat senki nem gyilkolta – vigyorgott a férfi.

– Nem érted, a nőkről beszélek, általában. Tudod te, hogy a Biblia szerint gyenge, védtelen nők vagyunk, akiknek tisztelniük és szeretniük kell a férjüket. Azaz: főzni, mosni, takarítani rájuk, miközben ők megvédenek minket a nagy semmitől.

– Nem vagy te feminista? – vigyorgott tovább Mala Strana.

– Nem, én csak egy csendesen lázadozó lány vagyok, aki nem fogadja el, hogy Isten azért teremtett minket, nőket, a gyengét és védtelent, hogy kiszolgáljuk a férfiakat. Szerettem volna nagy tudós lenni, hogy bebizonyíthassam; átírták a Bibliát. Kihagytak néhány dolgot – néhány nőt – annak idején a Szentírásból. De nem leszek nagy tudós, esélyem sincs rá! – sóhajtott Csenge. Egy napja ismerte talán a férfit és mi mindent összeszövegelt neki! De Mala Strana komolyan bámult rá, aztán megkérdezte:

– Mesélj arról, mikor épp nem az apácákkal viaskodtál. Voltak nevelő szüleid?

– Most nem, most róluk igazán nem akarok beszélni! Hiszen alig ismerlek pár órája – tiltakozott Csenge. – Ráadásul semmit nem tudok rólad.

– Akkor is mesélj! Milyenek voltak? – kérte a férfi, erőltetve, hogy a lány meséljen.

– Kegyetlenek – mondta a lány és nem is akart mást mondani. De a férfi szeme kérdezte, valami miatt úgy érezte: folytatnia kell. – Azért kellettem nekik, hogy kiszolgáljam őket. Előbb csak a háztartást bízták rám, takarítottam, főztem, apám autóját mostam, szép gyepét locsoltam meg gyomláltam – mesélte, majd elakadt. Rossz érzés volt beszélni a múltról, nem is nagyon akart. A férfi nem nézett rá, hallgatta, érezte, még nincs vége. Csenge gondolkozott, mit mondjon, majd döntött, és „már úgyis minden mindegy alapon”, beszélt tovább. – Persze ez nem volt nekik elég, hisz szexuálisan aberráltak voltak. Imádtak fogdosni, levetkőztetni, simogatni, mellettem szeretkezni. Aztán nőttem, engem is befogtak, gusztustalan dolgokat műveltek és arra tanítottak, hogy ez milyen szép.

– De hát kicsi gyermek voltál – lepődött meg a férfi mindazon, amit hallott.

– Ők meg enervált őrültek. Ha véletlenül nem azt tettem, amit mondtak, szíjjal vertek, de persze ez is felizgatta őket, úgyhogy egyúttal ki is élvezték leszakadt ruháim hiányát.

– És te mindezek ellenére normális maradtál – csodálkozott a férfi.

– Ez azért nem igaz, hisz prostituált lettem, bár mindent megpróbáltam, hogy ne legyek az – állította. – Mikor meghaltak az őrültek, visszakerültem az árvaházba. Ott aztán megmagyarázták nekem a „barátok”, hogy ha már ilyen tudással gazdagodtam, irány az utca. Nem mentem, elszöktem, ennek talán három éve. Most mégis itt vagyok, bár sikerült kikerülnöm minden stricit. Ezért mondtam, hogy neked sem fogok strihelni, erre ne is gondolj.

– Nem jutott eszembe – védekezett felemelt kézzel Mala Strana, aztán elnevette magát. – Kitűnően tudsz hazudni!

– Ugye, már azt hittem, elhitted nekem – nevetett Csenge, majd hozzátette: – Felejtsd el, én is ezt próbálom tenni folyamatosan.

– Tehát igaz! – nézett rá a férfi és látta a lányon, hogy minden szava igaz, megjárta a poklot és túlélte, tehát még akár hazudhatna is, a valóságnál rosszabbat nem tudna kitalálni.

– Mibe haltak bele?

– A kocsijuk legurult a lejtőn, neki egy fának – válaszolt lazán Csenge.

– Miért nem fékeztek?

– Fékolaj nélkül nem ment a dolog – vont vállat a lány. Mala Strana gyanút fogott.

– Mi lett az olajjal?

– Elfolyt, miután az utcai fiukkal elvágtuk a csövet.

– Megölted őket?

– Nem akartam – vallotta be Csenge. – Próbálkoztam rendesebb dolgokkal, például rájuk nyitottam a gázt, felgyújtottam a házat, patkánymérget tettem az ételükbe.... – sorolta, majd szünetet tartott, mintha gondolkozna. A fák közül hűvös szél köszöntött rájuk, talán jelezni akarta, hogy a természet is megborzad ...– A fiúk fel akarták robbantani az autójukat, de az olyan egyszerű halálnak tűnt. A pisztolyt nekem kellett volna meghúzni, az sem volt megfelelő, hát ez maradt. Ráadásul reméltem, hogy nem halnak meg, rokkantan élnek vagy húsz évig, kéj és ostor nélkül. Szóval érted, kínlódtak volna, ahogy én tettem a kezük között. De piszok szerencséjük volt. Telibe kapták a fát, azonnal mehettek a pokolba. Aztán napokig imádkoztam, hogy igazuk legyen a vallásimádóknak, legyen pokol, tűz, meg ami csak lehet, szenvedjenek igazán, ahogy csak bírnak!

– A rendőrök nem kaptak el?

– Ágyba voltam kötözve, mint mindig, ha mérgesek voltak rám. Megláttak az ágyamban, véresen, néhány szakadt ruha volt rajtam. Ha rám gyanakodtak volna, akkor is megértették volna a dolgot.

– És most hány éves vagy?

– Neked ez a kérdés a mániád! – húzta el a száját Csenge. – De ha itt halsz meg a kíváncsiságtól, akkor sem tudom neked pontosan megmondani. Anyám nem tett mellém cetlit. Megszámolták a fogaimat, azt mondták két év körüli lehetek. Ilyen alapon most tizenhét év körüli vagyok. Egyébként saját magamnak választottam szülinapot, a július 15–öt.

– Miért pont azt?

– Kimeríthetetlen a kíváncsiságod! Bár nem árulod el, azt hiszem zsebmetsző esetleg betörő vagy ezzel a hatalmas kíváncsiságvággyal – vélte, de választ nem kapott, csak sejtelmes mosolyt. – A július 15. azért jó, mert mindkét végétől nézve messze van a karácsony.

– Idióta szüleid megünnepelték? – csodálkozott Mala Strana.

– Ők is, de abban nem volt semmi köszönet. Az árvaházban adtak ilyenkor mindig ajándékot, ez volt az első élményem, amire tisztán emlékszem.

– És ebben az évben mivel ajándékoztad meg magad?

– Egy óriási plüssmackóval, majdnem akkora, mint én, pedig ül.

– Gyerek vagy még – közölte Mala Strana.

– Te meg öreg vagy, vedd tudomásul! – válaszolt Csenge és felállt. A patak partjához lépett, nézte a vizet, most már innen tetszett neki.

– És elfogadod ennek az öregembernek az ajánlatát?

– Semmit nem árultál el róla, csak hogy tegyem azt, amit mondasz. Ez nem túl sok!

– De nem is olyan kevés ahhoz képest, ahogy most élsz. Lesz tető a fejed felett, ágy, amiben nyugodtan és legfőképpen egyedül aludhatsz, egy hűtő, ami mindig tele van étellel.  Tanulhatsz mellettem, szakmát adok a kezedbe, ha alkalmas vagy rá. Ha jól tanulsz, megkapod, amit reggel ígértem, talán gazdag leszel, talán sittre kerülsz, de nem lesz rosszabb, mint a múltad, vagy az általad kitalált jelened.És persze bármikor mondhatod, hogy lelépsz, nem akarlak magamhoz kötni.

Csenge nevetve mutatott magára:

– Nézz már rám, belőlem sose csinálsz profi gyilkost.

– Hagyd már ezt, nem vagyok én sem gyilkos – szólt idegesen a férfi. – Vállalkozók leszünk, ha nem is teljesen törvényesen, de hát most sem vagy valami törvénytisztelő.

– Szerintem az vagyok.

– Amit csinálsz, törvénybe ütköző – jegyezte meg a férfi.

– Az egyetlen törvénytelen dolog, amit teszek, hogy eladom a testemet. De ez inkább erkölcstelen, úgyhogy nyugodj meg, patyolat tiszta törvénytisztelő vagyok. Semmi mást nem tettem soha, még a buszon sem lógok, ha nincs jegyem.

– Elfogadom – nevetett a férfi, majd megtette javaslatát:. – Hozzám költözöl, és holnap elkezdünk tanulni, aztán meglátjuk, mi lesz az egészből. Te kockáztatsz, de én is, ám én érzem, hogy meg fogjuk találni a közös hangot. Ha nem, egyszerűen elválnak útjaink és kész.

– Rendben, Mr. Higgins!

Mindketten felálltak, kezet fogva pecsételték meg további sorsukat.