Csenge az ultramodern ülőalkalmatosságban elhelyezkedve ringott a vékony acéllábakon és az előtte álló házi mozit figyelte. A videómagnó némán tekerte a szalagot, képeket küldve a felette álló tévékészüléknek. A narrátor a világ leghíresebb festményeit mutatta be részletesen. Ha valamit mégis kihagyott a tárlatvezető, Strana megállította a képet és folytatta a részletezést. Csenge igyekezett figyelni, bár cseppet sem érdekelte a dolog. Neki majdnem mindegyik kép egyformának tűnt, eltekintve magától a témától. Sosem vette volna észre, ha a férfi fel nem világosítja, hogy nem minden árnyék egyforma, sőt, előfordulhat az is, hogy nem az elől álló személy a kulcsszereplő, hanem a hátul megbújó, de a fénnyel élénken körülvett alak. Mala Strana lelkesen, élvezettel ecsetelte mennyi lehetőség rejlik a színek játékában, mi a technikája annak, hogy a szemlélődő figyelmét a festő még kétszáz év múlva is a számára fontos helyre irányítsa. A férfi olyan lelkesen beszélt, hogy Csengének nem volt szíve megzavarni őt olyasmivel, mint például „veszett unalmas", vagy „nem akarok festő lenni, miért kellene ezzel foglalkoznom". „Ő viszont biztos piktor szeretett volna lenni gyermekkorában!" gondolta, és hagyta hadd beszéljen.

Csenge gondolatai elkalandoztak. Előző este a lady szerepébe bújt, előtte és holnap is egy fiút játszik a férfi kedvéért. Strana képtárba cipeli, színházban pezsgővel itatja, meghívatja magukat ismeretlen emberekhez, és nem mondja miért, nem ad válaszokat. Igaz, ő sem kérdezett sokat, tartott egy esetleges olyan választól, amit nem tudna elfogadni. Nézte, ahogy lelkesen magyaráz, és rádöbbent, hogy szeret vele lenni. Ezért nem kérdezi a miérteket, ezért fogad szót neki, és feltehetőleg eljut előbb-utóbb a ragaszkodás szintjén odáig, hogy bármit kérhet tőle Mara Strana, megteszi neki. Érezte, hogy már elindult ezen az úton, és bár még mindig ott munkálkodik a tudatában a félsz, egyre jobban háttérbe szorul. Csenge rámosolygott a videót néző férfira, aki gesztusát félreértetve azt gondolta, a társát végre megérintette az éppen terítéken lévő Szomorú fűz kompozíciója. Más azonban nem volt ilyen elnéző, mint ő, ráesett a csengőre, mely élesen sivított bele a művészettől elandalgott szívükbe.

Mala Strana leállította a képmagnót, Csenge a szobájába vonult. Tettét a férfi megnyugodva figyelte, mert bár megbeszélték, hogy így tesz, azt mégsem gondolta, hogy ennyire szófogadó. Egyébként is, volt valami furcsa a lányban, nem veszekedett, még csak a nagy késsel sem fenyegetőzött, sőt a hagymás-szalonnás omlettet is szó nélkül megette kedvenc zöldségei nélkül. A férfi gondolatait a türelmetlen csengető zavarta meg, hát nem késlekedett tovább, feltárta az ajtót. Zömök, kövérkés, göndör hajú férfi esett be, nagy igyekezettel végigrohant a lakáson, aztán visszafordult az ajtóban felejtett házigazdához.

– Hol van?

– Mi hol van? – kérdezte Strana és betette az ajtót.

– Ne hülyéskedj velem, tudod kiről beszélek! Állítólag szépséges szép női démonnal járkálsz esténként.

– Lady Margharetre gondolsz? Nincs itt.

– Nem hiszem – vigyorgott a férfi, megmutatva a teljes műfogsorát. – Nem vagy te olyan, hogy csak úgy elengeded magad mellől a démonokat.

– Hús-vér nő, és nem is engedem el, épp csak addig, amíg más dolgom van. Egyébként ülj le, ha már itt vagy, én is hiányoltalak – invitálta a férfit és maga is leült a Csenge által elhagyott fotelbe. A vendég szembe vele foglalt helyet, előrehajolt, izgatottan kérdezte:

– Biztos nincs ott? – mutatott a távoli bezárt kisszobaajtóra.

– Az unokahúgom van benn – válaszolt kissé hangosabban, mint ahogy kellett volna, abban reménykedve, hogy az illető is meghallja válaszát. Csenge vette az üzenetet, letette a púderecsetet, nem készítette tovább a maszkját, helyette fésűt fogott, unoka hugit csinált magából. Később kilépett a férfiak közé. Mala Strana mosolyogva fogadta, bemutatta vendégüknek, Hackernek. A férfi jól megnézte magának a két oldalra fésült kislányos hajat viselő lánykát, a hozzá tartozó sápadt pofikát, majd megnyugodott; ez a gyerek valóban nem lehet az a nő, akiről neki meséltek.

– Nem mondtad, hogy van unokahúgod!

– Nem emlékszem, hogy kötelező lett volna családfát bemutatnom neked bármikor – vágta rá Mala Strana miközben figyelte, ahogy Csenge a konyhában sárgarépát vesz elő, tisztogatni, majd rágcsálni kezdi. – Meghaltak a szülei egy autóbalesetben, így került hozzám! Nálam fog élni ezentúl, ennyivel mégiscsak tartozok a szüleinek. Szeretném, ha legalább leérettségizne, hátha közben megjön az esze. Kissé butus gyermek. Apropó, meg van még az ismerősöd a katolikus gimnáziumban?

– Persze, ő az igazgatóhelyettes.

– Akkor írassuk be erre az évre - indítványozta Strana, miközben fél szemmel figyelte Csenge grimaszát.

– Szeptember tizedike van, már rég folyik a tanítás.

– Levelezőn keress neki helyet, akár holnaptól.

– Nem változik a szokásod, most és mindent azonnal akarsz! – vigyorgott a köpcös, de bólintott. Aztán eszébe jutott valami: – Beírathatom a városiba is.

– Én is azt szerettem volna, de mondom, hogy egy kissé buggyant a lelkem – halkította le szavai erejét a nagybácsi. – Mióta meghaltak a szülei, folyamatosan csak értük imádkozik, és úgy döntött, apáca lesz – mesélte, miközben figyelte, unokahúga igyekszik nem megfulladni a répától. Végül is a lánynak sikerült visszaköhögnie a félrecsúszott falatot, levegőt kapott, majd felállt. Keresztülsétált a nappalin, majd az ajtajából visszaszólt:

– Megyek, gyújtok egy gyertyát a szüleimért – szólt elhaló hangon, megvárta, amíg a férfiak kiszörnyülködik magukat, aztán belépett a szobájába.

– Megyek, gyújtok egy gyertyát a szüleimért – jelentette be, megvárta, amíg a férfiak kiszörnyülködik magukat, aztán belépett a szobájába. – Azért, hogy Isten összes szörnye őket szurkálja hegyes botokkal, a sátánok a lábukat égessék, a kisördögök forró vízzel locsolgassák a fejük tetejét – fejezte be imáját a szobában, majd mivel gyertya amúgy is kéznél volt, mellé térdelt. – Minden vágyam, hogy létezzen a pokol, Istenem, add meg ezt nekem! – imádkozott, majd kimondta a végszót: – Ámen.

Gyufát gyújtott, figyelte, ahogy a láng zabálni kezdi a vékony fadarabot. Mikor már a felét megkapta, többet nyújtott neki: a gyertya kanócát. Most csak ennyivel érhette be a lángocska, régebben, egyszer, sokkal többet ajánlott fel neki: egy egész függönyt. És a lángocska elfogadta, megnyaldosta, majd étvágya nőni kezdett, gyorsan habzsolta a sötétítőt, megperzselte az égni nem akaró selyem függönyt, aztán mohon nyaldosta a tapétát. Gyorsan terjedt, éhesen zabált. Egy kis darab lángvörös sötétítő Csenge lába elé esett, a szőnyegre, de az válogatós volt, elutasította a lángokat. A tapéta viszont nem válogatott, gyorsan égett, mögötte, alatta csak a szürkére perzselt fal maradt. Újabb lángnyelv kapta el a szőnyeget, az végre felajánlotta magát. A tűz hol gyorsabban, hol lassabban birkózott meg vele, de végül is elért a lány lábai elé. Csenge hátrált, de szemét nem tudta levenni a tűzről, a lángokról. A varázs hívta őt, magáévá akarta tenni, csakúgy, mint körülötte mindent, és a lány bensőjében érezte, akarja ezt az egyesülést. Kezét előrenyújtva várta, hogy hozzáérjen, körülölelje, felperzselje a piros varázs. Szerette volna magában érezni a forróságot, a tűzzel együtt izzani, lángolni, majd egyszerűen eltűnni. Gondolataiban testét átkarolta a tűz, lángoszloppá varázsolta. Nem engedte, hogy agya jelezze: menekülni kell, akarattal tiltotta az érzést, melyet tüdeje jelzett: oxigénre lenne szüksége. Még közelebb lépett a szépséghez, a forrósághoz, a lángokhoz. Nem érezte, hogy nem kap levegőt, hogy elsötétül körülötte minden, hogy abban a pillanatban, mikor a lángok felcsapnak körülötte valaki megfogja, felemeli, kiviszi a hideg, de tiszta levegőjű éjszakába.

Odakinn tűzoltók harcoltak a házért és sikerrel jártak, mentők a lányért, de hozzá sem férhettek a testéhez. Az eszement apa térdelt rajta, pofozta, ütötte, ahogy bírta. A mentőorvos tehetetlenül magyarázta, hogy a lány tüdejébe füst kerülhetett, az ember csak ordított; majd ő kipofozza belőle. Sikerült neki. Csenge magához tért, köhögni kezdett, kinyitotta a szemét. Azonnal látta, hogy nem járt sikerrel, miként a patkánymérget, ezt is simán, baj nélkül megúszták a szülök. Az orvos végre hozzálépett volna, de az ember feltüzesedett a tudattól, miszerint él a lány, tovább ütlegelte, most már nemcsak pofozta, kiabált is vele. Végül rendőrök kerültek elő, lefogták az apát, amíg az orvos nyugtatót adott be neki. Az apa lenyugodott, az orvosnak végre sikerült a kislányhoz fordulnia. Meghallgatta a tüdejét, a szívét, majd döntött: kórházba kell vinni a gyereket.

– Azt már nem! – ordított a lenyugtatott apa, megfogva a lány karját mindenki szeme láttára becipelte a lakásba, a tűztől érintetlen gyerekszobába és az ágyra dobta. Aztán visszament a csodálkozó orvosokhoz, aláírta a papírokat, minden felelősséget magára vállalt, fogta a felesége kezét és elzavarta a még vizsgálgató tűzoltókat és rendőröket. Csenge csak akkor tudta meg, hogy egyedül maradtak, amikor a férfi ráütött. Azonnal magához tért, bár kissé lassan, az öv első ütései még a nyakát, mellét érték. Aztán begömbölyödött, mint már annyiszor, ha verték; így az ütések csak a hátát, a lábát érhették. Az ember egy idő után elfáradt. Az asszony viszont elemébe ért, perzselte a vágy, miként nemrég a tűz a függönyöket. A lányhoz lépett, kényszerítette, hogy szétnyíljon, fejét felé fordítsa, kinyissa a szemét. Ordított, de Csenge nem értette már a szavait. A nő az ordibálástól lenyugodott, megkívánta a vérző, szétszaggatott testet. Ujjával leseperte a felserkenő vért a lány nyakáról, majd a nyelvével lenyalta. Szaggatni kezdte az amúgy is szétszaggatott pizsamát, már nem használta az ujját, közvetlenül a lány bőréről, nyakáról, melléről nyalta a vért. Keze simogatta a kis dombocskákat, az alig megnőtt, apró melleket, sötét lelke titkos vágyai felpezsdültek, keze már a még szőrtelen szeméremháromszögben járt. Időközben az ember is étvágyat kapott, kiszabadította magát gatyájából, az asszonyára feküdt hátulról felkarózva őt, miközben az asszony keze a lány testében járt. Csenge becsukta a szemét, összeszorította a szempilláit és kizárta a tudatot magából. Nem először tették ezt vele, nem is utoljára, tudta jól. Megpróbált nem arra gondolni, ami történik, nem arra gondolni, hogy hol van, mi folyik körülötte.

Később, hosszas zihálás és éles sikítás után abbamaradt a borzalom. Élvezettől elaléltan botorkáltak át a szülők a saját szobájukba. Csenge még nem nyitotta ki a szemét, várt. Tudta mire. Hamarosan meghallotta apja dörmögő szavait, miszerint elintézi, hogy Csenge egy éltre megemlegesse a gaztettet, amit tett velük. Hálát adott az odafentieknek, hogy az apja jött vissza. Tudta, ha az anyja jön, az repetát kért volna. Az ember viszont kielégült, Csenge tudta, legalább reggelig nem kelti életre szörnyű vágyainak ördöge. Érezte, ahogy szétfeszíti a testét takaró kezeit, madzag kerül rá, kiköti az ágyhoz. A férfi elment, a lány pedig összeszorított szemmel várta, hogy valami, amit valaki álomnak, ő csak szörnyűségnek nevezett, elvezesse őt a kegyetlen valóságból a sokszor még kegyetlenebb rémálomba.

– Csenge! – szólalt meg valaki mellette. A lány megremegett, apja hangját hallotta, aki mindig így hívta, ha vágyait akarta oltani a lányon. Amúgy „kis varangy", „hülye majom" volt csak a megnevezés. – Csenge! – szólította meg ismét Strana. Csenge megremegett, kinyitotta végre a szemét, magához tért. Nem szólt semmit, csak elkapta a férfi nyakát, megszorította, lógott rajta, némán kérte, hogy védje meg. Strana nem értette, mi történt a lánnyal. Elfújta a gyertyát, átölelte, csitítgatni próbálta, elnézést kért azért, hogy bolondnak meg apácának állította be Hacker előtt, bár sejtette nem ez a baj. Csenge nem szólt, nem sírt, csak ölelte szorosan. A férfi nem beszélt tovább, felállt, emelte a könnyű testet is, leült vele az ágyra. Hagyta, hogy a lány szorítsa, hozzá simuljon, megnyugodjon, abbahagyja az ideges remegést.

– Rosszat álmodtam! – szólalt meg később Csenge.

– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Mala Strana és a lány arcát vizsgálta. Csenge már magánál volt, a szörnyű kép eltűnt végre a szeme elől. – Sírd ki magad! – ajánlotta a szótlan lánynak.

– Azzal semmi nem lesz jobb – vont vállat Csenge és elengedte végre a férfi nyakát. Maga elé nézett, erőt gyűjtött, majd arrébb csúszott, az ágyra ült.

– És ha ennénk valamit? Elmehetnénk a Vándorba – ajánlotta Mala Strana.

– Jó ötlet, menjünk – állt fel a lány, nagyot sóhajtott, elfújta a múltat. Úgy viselkedett, mintha az előbb semmi nem történt volna. Ruhái, sminkkészlete után nézett. – Kit akarsz magaddal vinni? – kérdezte.

– Csengét, az unokahúgomat – mosolygott rá Mala Strana. Csodálta a lány erejét. Néhány pillanattal ezelőtt még remegett, most már mosolygott rá. – De ne sápadozz ennyire, és fésüld rendesen a hajad. Nem szégyellem, hogy gyönyörű unokahúgom van.