A férfi szépet álmodott. Száját megnyalva hortyogott háromszemélyes franciaágyában, hanyagul magára terített takarója lecsúszott a hasáig. Nagy hája kibuggyant, mellkasa fel-le emelkedett, tüdője prüszkölte-szívta a levegőt, hangosan, akár a gőzgép. Mala Strana unottan nézte az álmodót. Sokszor látott már alvó áldozatot, nem tartott attól, hogy esetleg felébred, megzavarja a munkájában. Az ágy feletti festményért nyúlt. Keze mozdulata bekapcsolta a kis riasztó jelzőjét, de az már csak erőtlenül pittyegett, a betörő már korábban elvágta a vezetékeket. A vészterhes sípolás így elmaradt, nem zavarta meg a hájas férfi szépet álmodó éjszakáját.
.............
Katewille utcái elcsendesedtek abban a késő esti órában, amikor Mala Strana egy bárban ülve kávét iszogatott. Elégedett volt. A képet már leadta a megrendelőnek, a bérét megkapta. Reggel a festmény egy másik nappali falán lóg majd, újra felszerelve mindenféle védő-riasztó kütyükkel. A nagyhasú alak reggel felébred, visszagondol szép álmára, miközben kikászálódik az ágyból. Járkál a szobájában, talán fel is öltözik, mire észreveszi az értékes festmény eltűnését. Akkor rájön a frász.
A tolvaj csendesen elmosolyodott, miközben elképzelte a hájas alak ijedt képét. Szinte maga előtt látta, ahogy kirabolt áldozata végigrohan a lakáson, ellenőrzi az értékeit, amiből Strana tudta, van bőven, hiszen erről is meggyőződhetett az éjjel. Aztán valamennyire megnyugszik., gondolkozni kezd. Végül dönt és vagy hívja a rendőrséget, vagy nem. A döntése teljesen érdektelen a tolvaj számára. Ha most ébredne fel, az sem jelentene számára problémát, ő már "mossa kezeit", iszogatja kávéját a csendes kis éjszakai bárban, ahol a pincéren kívül egy teremtett lélek sincs.
Vagy mégis? Fiatal lány ül a sarokban álló kis asztalkánál. Eddig is látta, akkor észrevette, amikor belépett, sőt úgy ült le, hogy nyugodtan meg is figyelhesse a kis csitrit. Belépésekor elkönyvelte magában, hogy prostituált és nem foglalkozott vele tovább. Most mégis felkeltette figyelmét a lány magatartása. Nem úgy viselkedett, ahogy egy utcalányhoz illett volna. Mi több, nem is úgy nézett ki. Strana feltűnés nélkül végigmustrálta. Fiatalnak tűnt a lányka, ez tényként megállapíthatta. Haja rendezetten állt, formás, barna, mellőzve a rengeteg lakkot, tupírt, lenőtt festéket, amely annyira jellemző volt az éjszakai pillangók lestrapált fajtájára. Nem, ez a haj ápolt volt, csillogó, szépségében egyszerű. A lány az arcát sem sminkelte, szempillái sem verdesték az orra hegyét a rápakolt műdaraboktól, arca természetes pirosságát a közeli lámpafény gyengéden átölelte. Rövid, egyszerű ruhát viselt, de nem kihívóan nyitott dekoltázst. "Nem prosti, színésznő" döntött a férfi és békén hagyta a fiatal nőt. Szeme azonban újra visszatévedt a távoli asztal alá. Izmos, férfias lábakat fedezett fel, amelyek egyáltalán nem illettek a szép felsőtesthez. "Transzvesztita!" Mala Strana nem hitt a szemének. Az eszének sem. Jó emberismerő volt, de ez a lány - vagy ki tudja micsoda - megtévesztette. Újra kezdte az egész szemlélődést. Szép arc, kívánatos keblek, bizalmat keltő külső, ápolt kéz, de az a láb!
A lány olvasott, szeme követte a sorokat, a könyvre figyelt, nem foglalkozott a vele szemben ülő férfi dilemmájával. Strana egyre jobban belebonyolódott saját elméletébe, így egy idő után úgy döntött, békén hagyja a tagot, legyen akármi vagy akárki. Kávéját magához húzva, lassan kavargatni kezdte a már rég feloldódott cukrot. Megkóstolta, pocsék ízű volt, gyenge és már hideg is. Utálta a bári kávékat, de késő éjjel alig akadt hely a kertvárosban, ahol hozzá juthatott volna. Fintorogva fogyasztotta el, miközben rádöbbent, gyomra nem a kávé miatt jelez idegesen. Arra lett figyelmes, hogy valami nem stimmel körülötte. Belenézett a félig üres csészébe, ott keresve a bűnöst. Elméje egy pillanat alatt kitisztult az első aggodalomból, mely munkája révén finom rezgéssé alakult, és közben már rá is döbbent mi zavarja. Az a valaminek kikiáltott valaki őt nézi. Úgy tesz, mintha olvasna, de őt nézte. "Tehát valóban prosti, egy egyszerű utcalány, aki kuncsaftra vadászik" sóhajtott mérgesen, majd fáradtan gondolt arra, amire mostanában oly gyakran: öregszik, érzékszervei gyengülnek, lám, éjfél után már egy közönséges kurvát sem ismer fel. A lányra nézett, egyenesen a szemébe. A megigézett nem ijedt meg, nem kapta el a tekintetét, egy ideig állta, majd a lehető legnyugodtabban végigmérte. Pont úgy, ahogy azelőtt a férfi tette vele. Nem mosolygott, apró jelét sem adta vágyainak, kívánalmainak, csak tanulmányozta a testet, mely előtte ült. Eme hasonló nyugalommal tért vissza könyvéhez, jelét sem adva annak, hogy bármi gondolatot kiváltott volna benne Mala Strana látványa. "Színésznő!" dühöngött magában a férfi. "Nem érdekel" döntött, és intett a pincérnek.
– Kérdezze meg a hölgyet, hogy elfogadna-e egy csésze kávét és a társaságomat – kérte teljesen ellentétesen egy pillanattal hamarabb meghozott döntésével. "Hát persze, hogy érdekel, hiszen olyan furcsa jelenség" védte magát maga ellen, majd a visszatérő pincérhez fordult a válaszért.
– A hölgy mindkettőt elfogadja! – jelentette a felszolgáló, félreérthetetlen, cinkos mosollyal.
– Szükségem van nekem ma este erre a kalandra? – kérdezte magától Strana. Valójában fáradt volt, ágyba vágyott, egyedül. Szinte napról napra érezte, hogy ereje már nem a régi, teste nem bírja a megszokott munkát, az éjszakázást. De ez a lányka érdekesnek tűnt, és bár a férfi elmúlt ötvenéves, a teste alvásra vágyott, gondolatai nem hagyták nyugodni. Ki szerette volna deríteni, mi az a különlegesség ebben az előtte ülő nőben, ami ennyire magával tudta ragadni egy ilyen fárasztó nap után. Megfogva kihűlt, néhány korty maradék kávéját, a távoli asztalhoz indult. A lány felnézett könyvéből az asztala mellett álló férfira, kezével intve hellyel kínálta őt.
– Ha nem zavarom – kezdte a férfi teljesen feleslegesen, hisz ezt a kérdést már közvetítő útján tisztázták. Leült, és várta, hogy megszólaljon a lány. Bízott abban, hogy a hangszínéből, a szavaiból tudni fogja, kivel ül szembe. Nem tudta meg, a nő, bár tekintete elhagyta a sorokat a könyvben, a férfit nézte, épp, mint az előbb, teljes nyugalommal mustrálva az előtte ülő jelenséget, azonban nem szólt. A pincér az asztalra tette a beígért kávét.
– Köszönöm – szólalt meg végre a lányka, halvány mosolyt küldve a pincér felé. Mala Strana megkönnyebbülten fellélegzett. Nem nőimitátor, nem prosti, rendes lány, tiszta és feltűnően szép. Hangja kedves, nőies, fiatalos.
– Megkérdezhetem, mit csinál ilyen késő éjszaka ebben a bárban?
– Megiszom az öntől kapott kávémat – válaszolt a lány és megtette, egy hajtásra. – Olyan, mint a víz, gyenge – tette hozzá szabadkozva, felfigyelve a férfi pillantására. – De az ajándék az ajándék, és nem ön tehet arról, hogy rém rossz az ital! – csevegett már-már gyerekesen, vagy talán zavartan, hiszen a férfi kitartóan és szótlanul bámulta. Ismét úgy érezte, valami nem stimmelt ezzel a lánnyal. Bár jó emberismerő volt, a lányka, mint jelenség megtévesztette, összezavarta.
– Úgy látom, elvesztette a csevej fonalát – figyelmeztette a megbámult kis idő múlva.
– Azért lassan magamhoz térek – pislogott a férfi és elvigyorodott. Szemét a letett könyv felé fordította. – Mit olvas?
– Életfilozófiát – válaszolt és felemelte a láthatóan kedvenccé lapozott könyvet, megmutatva ezáltal a könyv színes borítóját.
– Tehát tanul – állapította meg Strana, újra felismerve a tényt, veszettül vénül, simán megtéveszthető.
– Mindig, bár nem iskolában – értett vele egyet a lány. – Biztosan ön is ismeri ezt a nagyszerű munkát.
– Nem élek vele! – tiltakozott a férfi, miután a borítón gyermekrajzot látott. Nem tudta, milyen könyvről beszélnek, az életfilozófiát az életből tanulta, tapasztalat útján.
– Mert már öreg – állapította meg beszélgetőpartnere, majd elnevette magát a férfi arckifejezésén. – Elnézést, de így van. Azonban biztos vagyok abban, hogy valamikor ön is ismerte Micimackót, Fülest, hogy Malackáról ne is beszéljek.
– Micimackót? – kérdezett vissza a férfi, arca megnyúlt, némileg el is sötétült. "Ez egy bolond" gondolta, de nem mondta, mást kérdezett. – Ha nem vagyok túl indiszkrét, mivel fogja tölteni a ma éjszakát?
– Szeretném megnézni a csillagokat a folyó partján – válaszolt a lány álmodón, elfogadva a témaváltást. Mala Strana kezdett becsavarodni a lány válaszai hallatán.
– Éjfélkor?
– Éjszaka láthatóak.
– Tény – fogadta el ezt a bölcsességet a férfi, miközben kereste a jelet, hogy ez a lány mégiscsak egy egyszerű utcalány, nem színésznő, nem nőimitátor, még csak nem is bolond.
– A gond csak az, hogy félek a folyó partja felé menni, olyan sok rossz ember van, de hát mit tegyek, ha nappal nem láthatom őket. De tudja, Katewille utcái elég veszélyesek késő este – csevegett a lány kedvesen, Mala Strana pedig megértette, hogy itt a várva várt jel.
– Ha gondolja, elkísérem – javasolta mosolyogva.
– Csillagot nézni?
– Amerre csak szeretné.
– Vagy maga szeretné – bólintott a lány a ki nem mondott szavakra.
"Utcalány, de átkozottul jól álcázza" nyugodott meg a férfi és végre magához tért eddigi ámulatából.
– Mennyibe kerül nekem ez a séta? – kérdezte.
– A csillagokat ingyen megússza, a többi egy ötvenesből kijön – közölte a lány a tarifája árát olyan nyugodtan, lassan és szépen ejtve a szavakat, mintha verset szavalna. Mala Strana bólintott, intett a pincérnek. Kifizette a lány két kávéját, majd mikor a pincér elment, a lány elé tett két papírpénzt.
– Fizessen még egy kávét nekem – kérte, miután felmérte, hogy négyszer annyit kapott, mint amennyit kért.
– Fiatal még hozzá, éjfél körül jár az idő.
– Lehet, de hosszú még az éjszaka – vélte a lányka, még mindig nem nyúlva a pénzhez. Mala Strana ez érv ellenére sem rendelt több kávét, felállt, a kabátjáért indult. Mire visszafordult, a partnere is készen állt, hóna alá rejtve Micimackóját, hátára csak egy vékony kardigánt terített. Egyszerű, szépen felöltözött kislánynak tűnt.
– Biztosítson arról, hogy elmúlt tizennyolc éves – kérte már odakint, miközben a folyó felé sétáltak.
– Maga fizetett, legyen igaza – kapta a választ.
– Mit keres egy kislány az utcán? – kérdezte tovább, magában hozzátéve, hogy vajon ő mit akar ettől a gyermektől.
– Csenge a nevem – közölte a lány, nem törődve a férfi gondjaival.
– Csengén is kislány marad – vágta rá Mala Strana. – Egyébként milyen név az a Csenge?
– Szerintem szép – játszotta meg magát, bár tudta, hogy nem erre irányul a kérdés. Azt is tudta, hogy nem most kell előadnia nevének a történetét, különben a férfi még idegesebb lesz a kora és a létezése miatt. – Gondolom magát is elkeresztelték valahogyan – jegyezte meg.
– Mala Strana.
– És még maga panaszkodik az én Csengém miatt – nevetett a lány kedvesen, gyermekesen. Aztán elkomolyodott. – Ha pusztán a kedvemért jön csillagot nézni megköszönöm, de ha nincs hangulata hozzá, mehetünk másfele is.
– Kedvelem a csillagokat – vont vállat a férfi a lány után sietve, aki mellőzve a köztéri lépcsősort a gyepet letaposva szaladt a folyóig. Úgy tűnt, meg sem áll, de időben lassított, megnézte magának a hömpölygő vizet, majd a mesterségesen kialakított meredek parton végigfeküdt és felbámult az augusztusi égboltra.
– Gyönyörű – közölte, félig sem érzékelve, hallótávolságban van-e a kísérője.
– Az, de legalább ilyen szép mindenhonnan – mutatott körbe a férfi. A folyó átölelte a kertvárost, ezer helyről nézhették volna a csillagokat, bár Stranát nem túlzottan érdekelték az apró fénypöttyök.
– Ha már eljöttünk, nézzük még egy kicsit – kérte a lány, felnézve a felette magasodó alakra.
– Csak arra céloztam, hogy nem értem, miért szükséges a folyó a csillagnézéshez.
– Így tökéletes, így csodás. Odafenn és idelenn, ahogy fent, úgy lent – mutatott a lány a hullámtalan sötét víztükörre. – Mindenhol csak csillagok – áradozott, ismét az égboltra emelve szemét. Mala Strana egy ideig állt, aztán leült, majd le is feküdt mellé. Közben megtalálta a hangját, a csevej fonalát, amit hiányolt korábban partnere, beszéltette, kérdezte, aki láthatóan fel volt készülve csillagászattanból, sőt még ennél többel is szolgált, az éjszaka kellős közepén mesét mondott a férfinak.
– Tudta, hogy valamikor nagyon régen, amikor még a csillagokat is az istenek vezérelték, rendben, egymás mellett sorakozva helyezkedtek el az égbolton? Követték egymást egy meghatározott sorrend szerint, ahogy az isteni erő megkövetelte tőlük. Egy napon azonban felütötte köztük fejét az agresszió, veszekedni, háborúzni kezdtek egymással. Az egyik csoport cselhez folyamodott a számára vesztesnek álló csatában. Hogy győzedelmeskedhessen, sötétségbe borította a világűrt azzal, hogy hálóba fogta az összes napot. De egyetlen apró csillag kimaradt, elkerülte a hálót. Egyedül pislákolt a sötét égbolton. Látja ott fent – mutatott a mesélő a sarkcsillag felé – ott van most is. Az istenek nem segítettek, így összeszedte az összes erejét, magába szívta a kozmosz energiáját, és fényével segítette helyes döntésre a tétlenkedő isteneket. Bátorságát látva azok megindultak, elvágták a hálót és szétszórták a csillagokat ismét az égbolton. A bátor kis csillag azóta sem vándorol, mint a többi társa, mindig tőlünk északon helyezkedik el, a legmegbízhatóbb pontja az egész csillagzónának. Mutatja az utat a vándoroknak, az eltévedetteknek, azoknak, akik az útjukat keresik és szeretnének egyszer, valamikor hazatalálni.
Mala Strana hallgatta a lány szavait, miközben olyan érzése támadt, mintha színházban lenne, egy színésznő mesélné a dráma szavait. Utcán nőtt fel, ám azóta mindenféle társaságban megfordult, mégsem hallotta, hogy valaki ilyen szépen ejtse a szavakat, választékosan fogalmazzon. Csenge tovább folytatta, felvázolta a csillagok életét a füvön mellette fekvő, csendes társának, meséket szőtt az ártatlan bolygók élete köré, mesélt a misztikumról és a mitológiáról, A férfi pedig ámulattal hallgatta, mígnem rá nem döbbent, mi az, ami megfogta a lányban. Amikor felfedezte a titkot, felült. Csenge is felemelkedett, félreértve partnere mozdulatát, sejtve, hogy az menni akar.
– Még nem tisztáztuk a korát – tért vissza egy korábbi kérdéséhez.
– A csillagok pár százezer évesek.
– És maga?
– Én még nem – nyugtatta meg Csenge, és felállt. Csodálta még egy ideig a vizet, mintha ott is kedvenc lámpácskáit keresné, aztán a férfi felé fordult. – Megyünk?
– Nem sietek – vont vállat Mala Strana, időre volt még szüksége. Gondolatai lassan összeálltak, a nemrég előlépett felfedezése, miszerint erre a lányra neki szüksége van, kitisztult, fényben úszott, akár a csillagok. De addig nem tervezhetett, amíg nem ismerte meg a kiszemeltje képességét, gondolatait, múltját és jövővel kapcsolatos terveit.
