Peter álmosan kóválygott a munkások között. Az előző esti csavargás után Mala Strana felajánlotta, hogy maradjon otthon, de nem akart kimaradni a munkából. Már hozzászokott ezekhez a férfiakhoz, sőt élvezte a társaságukat. Hetekig figyelte őket és lassan felismerte, hogy ezek a férfiak emberek voltak. Nem olyanok, mint azok, akiket ő megismert az utcán, nem olyanok, akik csak szexet akarnak, nőt vernek és kihasználnak. Nem, ezek hétköznapi, értelmes, mi több normális emberek. Beszélgettek, politizáltak, dolgoztak. Előfordult, hogy valamelyik megérintette Victor kezét, mikor a fiú átvette tőle a vödröt vagy a kőműves kanalat, de már nem remegett  és nem félt az érintéstől. Nem érezte a szagukat sem annyira büdösnek, amitől irtózott, amíg az utcán dolgozott. Képes volt elfogadni, hogy vannak férfiak , akik nem veszélyesek és nem elviselhetetlenek.

Bár sokat szövegeltek – a munkavezető szerint más se tettek –, de a munka szépen haladt, végre letehették a lapátokat, nem kellett több beton és malter. Peter szemtanúja volt a fürdőszoba csempézésének. Figyelmesen nézte, ahogy a Mester tömzsi ujjaival milyen óvatosan fogja meg törékeny csempedarabokat, mindent pontosan bemér, a ragasztót úgy keni a falra, mintha szendvicset készítene anélkül, hogy a vaj lecsurogna a kenyérről. A fal alakult, kis pucér területek maradtak még ki, de az öreg nem siette el a dolgot, precízen bemért minden oldalt, minden darabot.

– Te fogod kifugázni! – figyelmeztette a fiút. – Fehér cement, festék, víz – adta meg a receptet és Peter tudta, hogy ebből neki mindent tudnia kell. Megtanulta, hogy a Mester nem magyaráz feleslegesen, önállóan kell tudnia gondolkoznia. Feladatát teljesítve kevergette az alapanyagokat.

– Beszáradt tejfel sűrűségű legyen!

Don Juan már takarított a Mester után, Peter próbálgatta, milyen a beszáradt tejfel. A Mester másra figyelt, de fél szeme ott volt, bólintott, amikor jónak ítélte meg a kutyulékot és két mozdulattal megmutatta a fugázás műveletét. Ebédidő lett, de a fiú még mindig csinálta. Mikor késznek gondolta alkotását, a küszöbre állt, ahogy korábban látta a Mestertől, hogy egészben lássa a munkáját. Senki nem figyelt rá, már a konyha volt terítéken. Mégis, mikor úgy döntött, hogy jól dolgozott, a Mester dörmögő hangjával és tömzsi ujjával sorban megmutatta a hibákat. Peter javított, majd ismét törölgetett. Háromszor mosta végig a falakat, hogy letisztuljanak a csempék, tízszer a kezét, de az bizony alig tisztult.

– Kipróbálod a fürdőszobát? – szólalt meg mögötte Mala Strana. Peter rámosolygott, örült a férfinak, az ismerős arcnak, úgy érezte magát, mintha egy rokona – aki nem is volt sosem – vagy egy kedves barátja érkezett volna. A barát rákacsintott és visszafordult a társasághoz. Követte és hallgatta őt, ahogy a férfi megbeszéli a Mesterrel a fürdő további sorsát. Az építésvezető is előkerült, de a tulajdonos alig foglalkozott vele, elsőbbséget adott az igazi mesternek. Az öreg úgy beszélt a félkész házról, mintha az ő újszülöttje lenne. Ecsetelte a problémákat, szidta az előző dolgozókat, akik hanyagul végezték a munkájukat. Peterre viszont csak jót mondott, megdicsérte, azt állította talpraesett, jó ízlésű kiskölyök. Mala Strana büszkén nézett "unokaöcsére" és a házára, kezet fogott az öreggel köszönetképpen. Végül megszánva a körülötte ugráló munkavezetőt a kiterített vázlatok, tervek felé hajolva megbeszélték a festők munkáját.

– Mondd, ha van véleményed! – szólt a körülöttük tébláboló Peterre. Nem csalódott, a fiú mindent másként látott, más színeket javasolt, a nappaliba csak fát akart látni, a földre hajópadlót, a falra lambériát. A szobákból is kihúzta a tapétát, festést javasolt, egyszínűt.

– Legyen minden úgy, ahogy a fiú mondja!

Mala Strana kijelentésén a sokat látott szakemberek meglepődtek, de nem szóltak semmit, a tulaj Peterhez fordult.

– Telefonált az anyád, hiányol, holnap már otthon akar látni.

– Maradnék még pár napot!

– Holnap hazamész! – közölte határozottan, aztán magukra hagyta őket. Peter elfogadva a döntést, a terveknél maradt, részletesen elmondta, hogyan képzeli el a kész házat. Nem volt számára nehéz, hiszen mióta itt dolgozott, ábrándozott arról, hogyan nézzen ki a ház, elképzelte a bútorokat terítővel, virágokkal, Mala Stranával. Sőt, volt olyan bátor, hogy magának is kiszemelt egy szobát, azt Tárniccsal kékre festette. A férfi hüledezett, jegyzetelt, majd elvonult. Peter visszatért a csempéihez, újra lemosta őket, gyönyörködött a fuga száradó színének változásaiban.

Hirtelen zajra, majd kiabálásra lett figyelmes. A munkások a házba vonultak, mögöttük rendőrök érkeztek, ők hajtották a csapatot. Fekete hajú női rendőr lépett elő, a munkavezetőt kereste, majd amikor megkapta, mindenkit igazoltatni akart, a munkaszerződéseket is látni kívánták. Peter a kád szélén ült, onnan tisztán látott mindent. A munkások az igazolványukat mutogatták, a rendőrök ellenőrizték, a nő sem talált semmilyen szabálytalanságot, pedig láthatóan nagyon keresett. Végigjárta embereivel a félkész házat, az egyikük beleütközött Peterbe.

– Te meg ki vagy? – kérdezte az egyik civilruhás.

– Ő a tulaj unokaöccse, nincs szerződése, nem is kap fizetést – szorgoskodott azonnal munkavezető mellettük teremve.

– Unokaöcs? – kérdezett vissza a férfi és zsebre dugott kézzel bámulta a kádon ücsörgő fiút. – Nahát, én úgy tudom, Mr. Stranának nincs unokaöccse!

Elgondolkozva a fiú szemébe nézett, majd elfordult, és az embereivel együtt elhagyta az építkezés helyszínét.

– A hülye zsernyákok azt hitték, feketézünk – vigyorgott Don Juan, és azonnal rendőrvicc mesélésbe kezdett.

....

Csenge otthon beszámolt a látogatókról. Mala Strana nem törődött az egész sztorival, de a lányt zavarta néhány dolog.

– Érdekes lett volna, ha kéri az irataimat a zsaru.

– Ezért holnap hazamegy Peter.

– Ugye tudod, hogy engem keres a rendőrség! Szökésben vagyok egy ideje, és nem kívánok visszatérni az apácákhoz.

– Dolgozom rajta!

 – Dolgozol? Az mit jelent nálad? Lefizeted az apácákat? Aláíratod velük, hogy ezentúl te leszel az apám? Mégis, nem gondolod, hogy kellene tudnom róla?

Strana megrökönyödve nézett a követelőző lányra. Szótlanul várta, hogy lenyugodjon.

– Azt mondtam, dolgozom rajta.

Csenge tudta, többet nem szed ki belőle így feladta, és elgondolkozva jegyezte meg:

– Nem is értem, hogy miért jelentek meg ott!

– Ne foglalkozz vele! - hárította ismét a férfi, inkább ő váltott témát. – Elköszöntél a többiektől?

– Részegre itattak a búcsúzásom örömére – panaszkodott a lány, bár egyáltalán nem volt részeg, már nem ártott meg neki néhány feles pálinka, csak vidámabb lett tőle. Még jobb lett a kedve, amikor Mala Strana megmutatta neki a dobozokat, amiket Hacker hozott a távollétében. A férfi hozzá sem nyúlt, hagyta, hogy a lány, miként a karácsonyi ajándékokat, izgatottan bontogassa. Tankönyvek kerültek elő a csomagolás alól. Csenge minden egyes darabot megnézett, kinyitogatta, megszagolta a friss könyv illatát, csodálta a szép betűket, a színes képeket.

– Még sosem volt új tankönyvem!

– Remélem, rongyosra tanulod őket – fenyegette meg Mala Strana.

....

A következő napokban Csenge tanult. Bár hiányzott neki a mindennapi fizikai munka, de a könyvek mellett is jól elszórakozott. Berendezkedett a szobájában, elővette a ropogós lapú könyveket és tudásvágytól szomjasan töltötte az első napokat. Amikor eljött a kedd, iskolába ment. Nem kellett foglalkoznia a beiratkozással, Strana mindent elintézett. Voltak iratai, melyek a valódi nevére szóltak és bizonyítványai el sem végzett évfolyamokról. Csak be kellett ülnie az osztályába. Nem tudta meg, Strana hogyan tudta elintézni, hogy a nevelőotthon ne köröztesse tovább, de az iratai sok év óta először a kezében voltak, a férfi annyit kért cserébe, üljön be az osztályba és tanuljon. Csenge már rég megszokta, hogy ne kérdezősködjön, megkereste az osztályát és elfoglalta az egyik üres széket. Élmény volt számára az iskola, hiszen régen ült iskolapadban, ráadásul akkor sem tanult. 

A katolikus iskola délutáni óráira sokan jártak, fiatalok, akik valamiért nem nappali szakon tanultak tovább, és idősebbek is, akiknek okuk volt visszaülni az iskolapadba. A tanév már hetek óta folyt, a többiek ismerték egymást. Csengét nem érdekelték a társai, elhatározta, hogy figyelni fog és amennyire csak tőle telik, a legjobb eredményt éri el. Az osztálytársai sem foglalkoztak vele, tudomásul vették, hogy érkezett egy új lány, de mivel ez szinte hetente előfordult, épp úgy, ahogy eltűntek időről időre néhányan, túl is léptek a kérdésen. A tanárnő előadása alatt a diákok jegyzeteltek. Csenge fél szemmel bámulta őket, aztán kezébe vette ő is a tollat. Azt gondolta, majd a könyvben lévő anyagot megtanulja, de már látta, az kevés lesz. A tanárnő érdekesen, érthetően beszélt, előbb az előadás témájáról, aztán részletekbe bocsátkozott. A terembe csend volt, csak a nő hangja és a tollak sercegése hallatszott. Csenge bajba került. Bár tudott írni, nem olyan gyorsan, mint a többiek, folyamatosan lemaradt, nem tudta követni az előadást. Döntött, letette a tollat és figyelt; remélte megjegyez mindent, ami kell majd a könyvből történő tanuláshoz.

Mala Strana az iskola előtt várta. Csenge örömmel szaladt hozzá, úgy érezte magát, mint a kisgyermek, akiért eljött az édesapja.

– Elvégre ez az első napod – magyarázta tettét a férfi. – Mesélj, mi történt! – kérte és végighallgatta az első nap anyagát. Közben hamburgert vett a lánynak az utcai árusnál, a folyó felé sétáltak.

– Az a baj, hogy nem tudtam semmit jegyzetelni. Képtelen vagyok olyan gyorsan írni, mint ahogy a tanárnő beszél – panaszkodott végül a lány, miután ecsetelte az amerikai történelem kétszáz évét, amit most hallgatott meg a tanárnőtől. Mala Strana rácsodálkozott, nem értette a probléma lényegét, hisz a lány láthatóan mindent megjegyzett. De mivel látta Csengén, hogy az íráskészsége miatt szomorú, próbálta megvigasztalni:

– Ne aggódj, azzal a földönkívüli intelligenciáddal biztosan megoldod ezt a problémát is.

Későre járt, hazaindultak, a ház elé értek. Strana keresgélni kezdte a lakáskulcsát, aztán felsóhajtott.

– Valószínűleg a Vándorban hagytam.

– Most mit csinálunk?

– Megkerüljük a házat, hátha nyitva maradt egy ablakunk – ajánlotta a férfi. Csenge követte, majd felnézett az első emeleti sötét szobák ablakaira és elborzadt a magasságtól.

– A fürdőszoba ablak nyitva van – mutatta meg a férfi a megoldást.

– Az első emeleten! Mit kezdjek vele? – kérdezte Csenge, majd eszébe jutott: – Hoppá, van létra! – szaladt a ház mögé, csakhogy létra nem volt sehol. Miután Csenge is rádöbbent, hogy máshogy kell megoldani a helyzetet, vizsgálni kezdte a nagy diófát, ami épp az ablak előtt állt. – Fix, hogy letörne az ág alattam – állapította meg hosszas szemlélődés után.

– Ha ügyes vagy, nem. Na, menj, meg tudod oldani! – küldte a férfi. Csenge szófogadóan mászott, a férfi kritikusan nézte. Látta a mozdulatain, hogy fél, folyamatosan kapaszkodik, nem mer lenézni, elengedni az ágakat. Pedig az ablak még messze volt, ráadásul a szélső, széles ágról ugrania kellett...

Csenge is felmérte a helyzetet, nem sikított, ahogy először eszébe jutott, helyette visszafogta a félelmét és ugrott. Látszott, hogy eredményes volt az építkezésen eltöltött erőgyakorlat, elkapta az ablakpárkányt, felhúzódzkodott, miközben azon törte a fejét, hogy hány vödör cement lehet az ő súlya. Mire kiszámolta, átmászott a szűk kis ablakon és benn volt a lakásban. Mala Strana mosolyogva, elégedetten dicsérte meg a lányt, mikor kinyílt előtte az ajtó, és nem árulta el, hogy a kulcs mindvégig a zsebében lapult.