Szombat este Mala Strana frakkban várta, hogy delnője kilépjen az ajtón és szépségével megfagyassza körülötte a levegőt. Már persze, ha egyáltalán megjelenik, ha végül is rászánja magát és felöltözik. A férfi kételkedett abban is, hogy a lány engedelmeskedik neki. Pedig reggel még minden jól kezdődött, Csenge végre fél nyolcig aludt, majd nagy örömmel állt neki kibontani a dobozokat. Persze azonnal próbálni is kezdett, magára kapta a ruhát, fejére rakta a parókát, belebújt a tűsarkú cipőbe. Borzasztóan nézett ki. Mala Strana nem mondta, de feladta az eddigi reményét, miszerint a lány zseniális színésznő, rejtett képességű sminkmester. Reggel egy csitri volt a nagy ruhában.

A férfi azonban nem szólt, inkább arról kezdett beszélni, mit is vár el a lánytól a színházban. Csak két mondatot mondott, miszerint kacérkodjon a férfiakkal és szerezzen be minél több meghívót, névjegykártyát. Csenge kiborult. Nem sírt, de kiabált, veszekedett, épp csak nem verekedett. Kikérte magának, hogy a férfi egyszerű prostinak tartja még most is, annak akarja őt felhasználni, kijelentette, hogy soha többé és senkinek nem fog a kitartott kurvája lenni.

Mala Strana nyugtatta kedves szóval, elmagyarázta, hogy nem ez volt a kérése mögött, kérlelte szép szavakkal,hogy figyeljen már arra, amit mond neki, végül ő is kiabált. Csenge az ebéd készítésénél felhasznált, a paradicsom szeletelésétől már amúgy is piros mintás nagy késsel fenyegetőzött. Végül lenyugodtak, a kés visszatért a zöldségekhez, Csenge felszolgálta az általa celebrált ebédet.

Az eddig kizárólag húsevő férfi hősiesen állt neki, hogy kedvébe járjon a lánynak, aztán a második falattól belátta, hogy Csenge tud főzni, még ha mást nem is használ fel hozzá, csak imádott vegetációit. A lány látva, hogy a férfi feláldozza magát, megbékélt, a délutánt anélkül vészelték át, hogy újra előkerült volna a nagy kés vagy az esti téma. Helyette tanultak. Mala Stranának legalábbis az volt a célja, hogy megtanítsa Csengét néhány szerinte fontos dologra. A lány játéknak fogta fel, hogy a férfi papírokon festményeket idéz, megmutatja, hányféle módon lehet egy kompozíciót elhelyezni, hogyan lehet egy grafitrajzon árnyékot, színt keverni, megmutatja, mit neveznek egyáltalán festménynek, mi a rézkarc, mi a freskó, mi az ikon. Eljátszadoztak azon az egyszerű kérdésen, hogy mit neveznek karperecnek, karláncnak, nyakláncnak, medálnak, brossnak. A lány egyetlen pontos válasza az volt, hogy tudta mi a különbség az arany és az ezüst között, de azt már nem hitte el, hogy létezik fehér arany is, ami épp olyan színű, mint az ezüst, csak arany, ritkaság, tehát értékes. Mindez számára idegen volt, mint mondta egy fél nyaklánca sem volt még, gyűrűt pedig gyermekkorában egy utcafiútól kapott, de az is csak rézkarika volt. Aztán elvonult öltözni, ez épp két órája történt.

Mala Strana az ajtajához lépett, hallgatózott. Csak annyit akart tudni, hogy van-e értelme a várakozásnak, a lány felveszi el a ruhát, néz-e úgy ki, hogy el merjen menni vele a színházba. A szobából azonban egyetlen hang, moccanás, ruhasuhanás sem hallatszott ki. Mégis bizakodott, a telefonhoz lépett és taxit rendelt.

Csenge a szobájában állt a tükör előtt. Mozdulatlanul nézte tükörképét, de nem ismert rá. Másfél órájába került, hogy a smink, a ruha, és a paróka segítségével kicserélje személyiségét, delnővé alakulhasson, ahogy azt a férfi kérte tőle. A művelet sikerült, ismeretlen nő nézett vele szembe vissza rá. Elégedett is lehetett volna magával, ha nem érezte volna, hogy nem csak a külseje, a belsője sem találja önmagát. Hiába próbálta felvenni a ruhához való stílust, a hangnemet, egy értelmes mondat sem jutott eszébe, halvány vágyat sem érzett arra, hogy delnő lehessen. Visszagondolt gyermekkorára. Arra, hogy mindig jó akart lenni. Jó akart lenni az árvaházban, hogy hamar szerető szülőkre találjon, aztán amikor kiválasztották, náluk még jobban jó akart lenni. Mikor rádöbbent, hogy jóként nem éli túl az aberrált nevelőit, rossz lett. Akarattal lett rossz, kereste a lehetőséget, hogy megszabaduljon az őrültektől, akarattal tette a patkánymérget az ételükbe, gyújtotta fel a lakást. Aztán újra jó akart lenni, hogy barátokat találjon, hogy tanulhasson, hogy nyugodtan felnőhessen az árvaházban. Társai azonban megtudták, hogy „felvilágosult" lány, tanácsot kértek miként kell csinálni a szexet, hogy jó legyen, virslit dugdostak magukba és élvezkedtek Csenge szeme láttára. Akarták, hogy megmutassa nekik, milyen is az a bizonyos gyönyör. Csenge menekült, így megharagudtak rá, bántani kezdték, verték, éjszaka mellé feküdtek, kényszerítették, hogy beszéljen a múltról, tegye amit vele tettek a nevelői. Csenge napokig, talán hetekig is tűrt, aztán feladta a jóra irányuló ambícióit. Rossz lett, védekezni kezdett, visszaütött, eltört egy-két kart, betört néhány orrot, jó néhány kék sebet okozott. Úgy érezte, összefogott ellene a világ. A lányok közösen verték, az apácák állandóan szidták, ötórás térdepelésre, ötszáz „Miatyánkra" ítélték. Csenge elszökött, és úgy döntött jó lesz. Munkát keresett, nem talált. Éhezni kezdett, fázni, aztán ismét feladta jóságát, utcalánynak állt, abból legalább jól élt, ha nem is boldogan.

Aztán jött Mala Strana. Rosszat várt, jót kapott, egy cseppnyi reményt, hogy talán most, végre most jóvá válhat. De reggel megértette, hogy nem. Bár eljutott a füléig a férfi minden szava, nem hitt neki. Azt gondolta, amit tapasztalt: hogy a világ rossz, az ember kegyetlen, a férfiak csak kihasználják őt. Bár a férfi azt mondta, sosem fogja eladni, reggel mégis azt kérte, hogy kacérkodjon, kezdjen ki a férfiakkal,használja fel az utcán tanultakat. tudta jól, mindez hova fog vezetni. Egy nap, azt fogja kérni, hogy a kedvéért elégítse ki valamelyik barátját. Lehet, hogy ő nem kívántja meg, de hogy előbb-utóbb valakinek felajánlja, abban már biztos volt. "Mit csináljak?" kérdezte a szemben álló delnőtől, de az csak vigyorgott rá. "Most kérdezed? Most, amikor már felöltöttél magadra, engedted, hogy kiszabaduljak a lelked sötétjéből? Most, mikor már itt laksz, tőle függsz, érte lélegzel. Légy az övé, vagy menj vissza az utcára!" – tanácsolta a delnő és hangosan kacagott. Csenge nézte az eltorzult tükörképét, aki már nem is ő volt, a a kislány, aki jó akart lenni. Az a kislány, már sehol nem volt. Elfordult a tükörtől, döntött, odaadja a lelkét a férfinak, akár rossz, akár jó útra tereli is őt.

Kilépett az ajtón. Mala Strana majdnem leesett a székről. Csenge látta, hogyha nem lenne olyan modern vacak az az ülővalami, valóban leesett volna, így csak lógott a szélén, szeme az előtte álló látványon csüngött. Hagyta, hadd nézze. Aztán megmutatta magát hátulról is, körbetáncolta a nappalit. Mala Strana nem győzött bámulni. A reggeli lötyögős ruha megtelt élettel, a vörös paróka hozzánőtt a fejhez, álomszerű könnyedséggel feltűzve simult hozzá néhány elkalandozott tinccsel még kacérabbá téve az amúgy is felfedezhetetlen arcot. A delnő épp a húszas végei felé járhatott, kékes-zöld szeme előtt csodahosszú, kívánatos szempillák sepregettek, néhány apró szeplő kedvesítette a naptól vöröses-barnásra pirult arcot, a telt, vörösbarna szájat. Épp, ahogy kérte, épp, ahogy elképzelte. A múlt árnya egy pillanatra visszatért, de elhessegette és az előtte lévő szépségre koncentrált.

Felállt a fotelből. A lány elé lépve csodálta, bár még csak az arc elemzéséig jutott. Azt már alig volt képes felfogni, hogy a nő ruhája úgy feszült a testéhez, mintha hozzá, vagy talán rajta nőtt volna, elárulva mindent, amit csak egy női test képes elmondani egy férfinak, aki épp átöleli a derekát. Mala Strana megtette és varázslatba esett, zenét hallott, keringőre lépett, vitte magával partnerét. Agya egyik kicsi zugába felfedezte, hogy az esti tanulásból a kislány semmit nem felejtett, hogy könnyedén követi lépéseit, felvéve nem csak a nem hallatszó ritmust, az elegáns nő szerepét is.

A taxi dudálása térítette magához.

– Ha azt mondom, hogy gyönyörű vagy semmit nem mondtam! – szólalt meg végre a férfi. – Ha tetszik, lehetnél Miss Chaterina Darchy.

– Ha választhatok, Lady Margharet lennék.

– Angliából?

– Legyen, bár Iránról többet tudok – alkudozott.

– Oda mentél férjhez – rögtönzött Mala Strana.

– De elszöktem a gaz rabszolgatartótól – fűzte tovább a mesét Lady Margharet. Mala Strana rábólintott és kifelé mutatott:

– Nem kívánom, de el kell, hogy engedjelek, vár a taxi és az opera – sajnálkozott és kivezette a lányt a lakásból. Baleset nélkül értek a színházba, bár a taxis többet nézte a visszapillantó tükörben az utasát, mint az utat. Éppen időben érkeztek. Strana felvezette a ladyt az első emeleti páholyukig, miközben bemutatta a színház épületét, szépségét. Volt mit, hiszen társnője még sosem járt hasonló helyen, még csak egyszerű színházban sem, hát még olyanban, melynek első emeltén csobogott a szökőkút, falait híres festmények díszítették, kristálylámpák fénylettek csak azért, hogy utat mutassanak a rózsagyökér–parkettával és bíbormárvánnyal körülvett bárhoz, ahol frakkba öltözött pincérek szolgálták ki a szünetben italra vágyó vendégeket. Lady Margharet nem tudott szólni. Ahogy nemrég Mala Strana vesztette el a hangját az ő szépségétől, most a lady járt ugyanígy. Körülöttük hölgyek suhogtak, szebbnél pompázatosabb estélyikbe vonultak fel, férfiak illatozva, fényesre zselézett hajjal bókoltak a látványnak, de ő fel sem fogta, ki van körülötte. Bámult, ahogy illik, vagy talán itt nem is illik? Magához tért, kísérőjéhez fordult.

– Szívesen innék egy pohár pezsgőt! – kérte, és alighogy elhagyta száját a mondat, a pincér előttük állt, tálcával, két pohár pezsgővel.

– Az első pohár mindig az színház ajándéka, a többi viszont veszett drága, úgyhogy inkább mellőzd! – súgta Strana és alig észrevehetően a felé mosolygó társágra mutatott. – Ne beszélj sokat, ha lehet, az se legyen nagyon gyerekes – kérte, majd a száját épp csak elhúzó lányra vigyorgott. – Készen állsz? – kérdezte és a kiszemelt társaság közepére vezette hölgyét. Nem telt el sok idő és a nő szépsége magával ragadta a férfiak figyelmét. Lady Margharet fehér kesztyűjébe bújtatott kezéért versengtek a férfiak, ki lehelhetné rá hamarabb tiszteletteljes csókját. A lány mindenkinek engedte, próbálta megjegyezni a neveket, kedves mosolyt küldött az asszonyok felé, megdicsérte a mellette álló hölgy ruháját. Pillanatok alatt meghódította az irigyléstől sápatag asszonyokat, beszédbe elegyedet velük a ruhák útján, rátértek a nehéz munkával készült frizurákra, s ő nem árulta el, hogy ezer csatt van a hajában ahhoz, hogy ennyire könnyedének és szépnek látszódjon. Az urak pezsgőt hoztak a hölgyeknek, próbáltak az asszonyaik által kisajátított démoni szépségű hölgyhöz közelebb kerülni. Pezsgőért lehetett, Lady Margharet, bár sosem ivott még, már imádta is a gyöngyöző italt, s mivel látta, hogy a többi hölgy is önti magába, ő sem kicsinyeskedett. Mala Strana eltűnt mellőle, a hölgyek folyamatosan beszéltek körülötte, megérintették a ruháját, hogy nem varázsfonalból készült–e a meseestélyi.

Végre csengettek. Egyet, kettőt, hármat. Mala Strana kiszabadította a ladyt az embergyűrűből, bekísérte páholyukig.

– Mondd, hogy nem ittad le magad! – kérte.

– Pálinkával edzettem a gyomrom – közölte a lady és tiszta szemmel rákacsintott a férfira.

– Frászt hoztad rám! – közölte Mala Strana nem túl prózaian, majd távcsövet, rövid leírást tartalmazó füzetecskét nyújtott át a lánynak. Margharet a pótszemmel végigpásztázta az előtte és felette becsüngő óriási csillárt.

– Ha ez mind igazi, szuper milliomos a tulaj.

– A tulaj az állam és ez mind hamis – mutatott előre Mala Strana, aztán maguk mögé is. – És az is ott kint. Pont olyan hamis, mint te vagy én, vagy ők – mutatott körbe a páholyban ülőkre, – de épp ez a szép benne! Ami valós, az ott van lenn és ott fenn – mutatta a két irányt; le a földszinti ülésekre, ahol öltönyös, kosztümös átlagemberek ültek és fel, a második emeleti gazdagabb, de még tisztességes polgárokra, majd a még magasabban ülő, karzati helyekre. Csenge egy percig elgondolkozott azon, hogyha normális szülők vették volna örökbe, most lent ülhetne. De mivel nem voltak azok, nem is ülhetne sehol, legfeljebb fenn a karzaton. Mégiscsak jó helyen vagyok! – döntött és visszaváltozott Lady Margharetté. Megkukucskálta a messzelátóval a zenekari árkot, az előttük logó nehéz vörös függönyt, a mellettük lévő páholyokban ülő, magukat legyező hölgyeket, az urakat, akik visszamosolyogtak rá.

Elsötétedett a terem, zene szólalt meg a mély árokból, emelkedni kezdett a nehéz függöny, megelevenedett a színpad. Kihalt, középkori városrész terült el a szemük előtt, majd két fiatal közeledett. Suttogva énekeltek, magyaráztak, szerették egymást. Margharet figyelt, érteni akart. Az események hirtelen felgyorsultak, néhány figura futkározott a színpadon, a fiatalok egyre hangosabban énekeltek, Margharet egyre kevesebbet értett mindebből. Várta, hogy valaki megszólaljon emberi nyelven. Hiába várt. Újabb és újabb szereplők jöttek, a zene és az ária egyre hangosabb lett, egyre gyorsabban futkároztak, a női főszereplő lassan már csak magas, fülfájdító hangokban járt, Margharet mégsem értett semmit. Mellette Mala Strana figyelmesen nézte az eseményeket, láthatóan élvezte, mi több értette azt, ami előtte folyik, történik. Iszonyatos dobpergésre riadt fel az eddig szopránban ellankadt közönség, mély basszus vette át a szót, ordítva énekelt, kiabált, veszekedett, majd előkerült a kard. A pengék összecsörrenését követte a zene, a szoprán éneke. Végül a gyenge tenor kidőlt. Mellkasában a basszus kardjával még elénekelte baljós titkát szoprán szerelmének, aztán végkép kimúlt, mozdulatlan maradt. Lady Margharet a kukkolóval figyelte mozog-e, vagy sem, gyerekes kíváncsiság lett úrrá rajta, hogy lássa, folyik a vére. Csalódott volt, a tenor-halott pislogott. De a szoprán ezt nem vette észre, siratta kedvesét, hátborzongató hangokat kapott elő, majd még magasabbra tévedt, Margharet hitt benne, hogy megsüketül. Végre elcsendesedett, ráborult kedvesére, csak a kórus zúgott még, az viszont kitartóan. Margharet várta, hogy mikor ugrik fel a szoprán orvosért kiabálva, hisz most aztán így, ráborulva kedvesére, igazán hallania kellett a szíve dobogását. Nem tette, a brokátfüggöny zuhant alá, a kitörő taps elnémította szegény kórust.

– Gyönyörű! – mondta megilletődve Mala Strana, felállt és tapsolni kezdett.

– Az! – bólintott megszédülve Margharet, bár fogalma sem volt arról mi a gyönyörű és mi történt az elmúlt háromnegyed órában. Strana a közönséggel együtt pirosra verte a tenyerét.

– Jól vagy? – fordult a lányhoz, majd elnevette magát. – Nem olvastad el a tartalmat?

– Gondoltam, ha nézem, hogy mi folyik előttem, megértem, de be kell vallanom, tudatlan maradtam.

– A szünet végén olvasgass, de most gyere, munkánk van – ajánlotta a férfi és kísérte a delnőjét. Nem rendelt pezsgőt, kaptak, újra megjelent az embergyűrű körülöttük, a lány örömére azonban vékonyabban, főleg férfiak maradtak a bámulói. Valóban bámulták annyira, hogy végül a lady került zavarba, beszélni kezdett. Az előbb látott felvonást elemezte volna, de a társasága idő közben magához tért, tüneményéről kérdezték. Lady Margharet nem kímélte őket, elmondta a nemrég kreált mesét, bár kihagyta a gonosz férjet, későbbi időkre tartalékolta. Arról beszélt, milyen politikai légkör volt Iránban, hogyan sikerült kimenekülnie az országból. Rátért Amerika és Irán viszonyára, és mire idáig eljutott, tudta, hogy otthon van a témában, a kőművesektől felvilágosulva ecsetelte az iráni polgárság sorsát.

– Ó! – sóhajtották egyszerre a férfiak.

Ezután jött a politikai vezetés kérdése, majd a béketárgyalások kudarcai.

– Ó! – csodálkoztak a férfiak. A lady végre meglátta Mala Stranát. Ő a hölgyeket bolondította, udvarolt és nevetett, sejtetve, hogy az elkövetkező napokban nem lesz szüksége kétszáz dolláros prostikra. Lady Margharet az amerikai politikát kezdte ecsetelni, az elnök mondatait ismételgette a Mestertől, majd Smidt véleményét, aki az építkezés közepén lapátjára könyökölve elemezte a jelenlegi béketárgyalások menetét, rátért az elnök kínai látogatására, majd a kommunistákra.

– Ó! – szörnyülködtek a férfiak Afganisztán sorsán. Lady Margharet abbahagyta a politizálást, nagyot szusszant.

– Uraim, kérem hagyjuk ezt a témát, ne beszéljenek nekem ezekről a szörnyűségekről! – kérte az eddig is szótlan társaságot, valaki pezsgőt hozott, megkérdezték, most hol lakik. Az első eszébe jutott hotelt nevezte meg, persze nem felejtette el, kedves barátjának – Mala Stranának – a segítségét sem megemlíteni. Ecsetelte mennyire szép itt a világ, mennyire vágyott már erre a békére, a nyugodt, biztonságos életre. Többet és szebbet nem tudott kitalálni, mikor végre az egyik zselézett hajú illatpingvinnek eszébe jutott, hogy segíthetne a pihenésben. Névjegyet nyújtott át, meghívta egy szerény kis vacsorára, épp egy hét múlva, szombatra. A következő meghívó hétköznapra szólt, irodalmi társalgás címén, a többire a lady már nem volt képes figyelni. Mala Strana előkerült, begyűjtött helyette minden kártyát, néhány meghívást azonnal elfogadott, néhányra azt mondta: talán, ha lesz még idejük rá. A három csengetés felszabadítóként hatott, Mala Strana elégedetten kísérte a páholyukba a hölgyét.

– Látod, ennyi volt, ezért veszekedtél velem reggel? – korholta, zsebre téve a névjegyeket. A lady nem válaszolt, legbelül Csenge szíve megremegett. Nem akarta azt csinálni, amire a férfi használni fogja, és mégis, egyre közelebb került hozzá. – Honnan szedted ezt a sok halandzsa politikát? – kérdezte.

– Minden igaz, kőműves politika – jelentette ki a lady és elővette a kis füzetet. Épp el tudta olvasni az opera pár mondatos tartalmát, mikor felsikított a szoprán. Térdre borulva könyörgött a basszusnak, aztán mivel ez nem hatott, kiabált, majd imádkozni kezdett. Egyre hangosabban szedte énekbe imája szavait, végül elhalt, mint nemrég a szeretője. A kórus gyászdalt énekelt, a basszus bele-beledörgött, az égből konfettizápor hullt alá. Lady Margharet annyira figyelt a szavakra, reménykedve, hogy talán egyet-egyet csak megért, hogy bevette a konfettizáport. Csakúgy, mint az átlagnép odalenn, akire hullt. Egy kopaszodó öltönyös azonban a záporra ébredt fel, megrázkódott és rájött, hogy popcorn hullt alá a nyakába. Idegesen tekergette a nyakát felfelé, Margharet követte tekintetét. Odafenn diákok röhögtek, újabb záport zúdítottak lefelé, célpontként használva a csillogó fejet.

– Botrány lesz! – vigyorgott a lady, nézte, ahogy a kopasz felugrik, felfelé mutogatja még első emeleti magaslatból sem apró öklét. Nem lett botrány, de konfetti sem hullt többet. Közben a basszus marcangolta önmagát hitvese teteme felett, bár a lady megleste – ez a tetem is élt. Végül döntött az egyetlen túlélő, kardjába dőlt, elfeküdt. A kórus maradt az egyetlen épp hang, siratta a három szerelmest, gyászolt, akárcsak a közönség. Néma csendben ment le a függöny. A pillanatnyi szünetet az első emeleti hölgyek szemük törölgetésére használták fel, a földszint könnyezett, az emelet röhögött. Mala Strana meghatódva állt fel, majd tapsolni kezdett. Az első emelet követte tettét, aztán a teljes közönség, végül az színház falai is. Minden tapsolt vagy azt visszhangozta. A feltámadott színészek egymás kezét fogva jöttek ki háromszor a függöny mögül. Aztán egyesével, majd ismét mindhárman, végül megunták. Mala Strana ladyjére nézett.

– Dögunalmas volt – jelentett ki azonnal a tekintettel kérdezett hölgy. Társa megrökönyödött, hiszen az ő szeme könnyezett.

– Neked nincsenek érzelmeid! – csodálkozott.

– Gyűlölni jól tudok – nyugtatta meg a lady.

– Az kevés – közölte vele a férfi, de nem forszírozta a kérdést tovább, kivezette hölgyét a folyosóra. A lépcsőn tolongás volt, a kopasz épp elkapta a popcornos srácokat. Operához, színházhoz nem illő kiabálás folyt, a diákok szemtelensége nem ismert határt, elemükben voltak, hiszen eddig unatkoztak. A kopaszt viszont mély álomból keltették, persze hogy ő is bírta szusszal, verésre készült. Végre előkerültek a tanárok. Rendre utasították a nebulókat, elnézést kértek a kopasztól, mindenki lenyugodott, a tömeg hömpölyöghetett tovább. Mala Strana férfias ügyességgel kapta el az első taxit, és szállította haza az unalomtól és a pezsgőtől álmatag ladyjét.